Történelem emelt szintű tételek - 2010

„[...] mert jobb a közre, ha egymás mellett, mint egymás ellen.” – Kossuth Széchenyihez

A XIX. század elejének Magyarországa hivatalosan a Habsburg Birodalomhoz tartozott. Az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctio törvény értelmében azonban Magyarország önálló és független ország, amely saját hagyományai és törvényei szerint kormányoztatik; továbbá a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság között az uralkodó személye az egyetlen közös pont.

Az 1800-as évek első esztendeiben még abszolutista módon kormányzó uralkodók azonban kénytelen voltak szembenézni a kor legújabb eszmei és politikai hullámaival, a liberalizmussal és a nacionalizmussal. E két, az európai kontinens államait meghódító irányzat hatásai Magyarországot sem kerülték el. Magyarországon a reformkor legfontosabb kérdései a jobbágyok felszabadítása, a magyar nyelv és a különböző nemzetiségek, valamint az általános és mindenkire érvényes közteherviselés ügyét érintették.

Hazánk a napóleoni háborúk korában üde és virágzó gazdasági színfoltot jelentett Közép-Európa térképén. A gazdaság fellendülését a háborúban tevékeny szerepet vállaló Habsburgok katonai hadműveletei idézték elő. A hatalmas, százezres nagyságú osztrák és magyar seregeket szinte teljes egészében magyar földről származó gabonával látták el a háború hosszú évei során. Így a kereslet a mezőgazdasági termékek iránt ugrásszerűen megnövekedett, s ez a tendencia a hadi helyzet fennállása alatt később sem változott meg.

A magyar mezőgazdaság jövedelmező ágazattá vált a nemesek szemében is, akik egymás után kapcsolódtak be a termelésbe, bízva a befektetés későbbi kamatozásában. A nemesség a termelés következtében jelentős jövedelemhez jutott, s ennek segítségével igényes kúriákat épített magának – az életszínvonal a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan kezdett növekedni. A nemesség egyre inkább hasonlítani akart az arisztokrácia tagjaira.

Azonban a gazdaság virágzása hamar véget ért. A Habsburg Birodalom fedezete nem volt elegendő a háború költségeinek finanszírozására. Az államadósság egyre nagyobb mértékben növekedett, s a hiány pótlása érdekében új bankjegyeket bocsátottak ki. Ám ezzel a forgalomban lévő pénz számottevően vesztett értékéből, elértéktelenedett, bekövetkezett az infláció. A folyamat visszafordítása érdekében a kormány a devalváció eszközéhez nyúlt, azaz leértékelte a papírpénz értékét. A következmény a Habsburg Birodalom (és Magyarország) gazdaságának rohamos visszafejlődése lett.

Ilyen beszűkült, rendkívül nehéz gazdasági környezetben találta magát a magyar társadalom a XIX. század első évtizedének végén. A gazdasági hátrány mellett a társadalom rétegeinek széttagoltsága volt jellemző a korabeli Magyarországon. A nemesek, a parasztok (jobbágyok) és a még viszonylag kis létszámú városi polgárság vagyoni helyzete és kiváltságai jelentősen eltértek egymástól. Ám még a rétegeken belül is jellemző volt az egység hiánya.

A nemesek – számukat kb. 600-700 ezer főre tesszük ebben az időszakban, a lakosság kb. 10%-át jelentették – több különböző réteget alkottak. A főnemesek, az arisztokraták rendelkeztek a legnagyobb földbirtokokkal, amelyeken majorságokat hoztak létre, s korszerű technikákat, eszközöket alkalmaztak a termelésben (vetésforgó, istállózó állattartás, új növényfajták termesztése). Ez a nagybirtokos réteg töltötte be a legmagasabb állami hivatalokat, s vezető szerepre tett szert az országgyűléseken is.

Azonban még ezek a nagybirtokosok is megosztottak voltak. Tagjai közül váltak ki a mágnások, akik olyan nemesek voltak, akiket nem részesítettek nagy földadományban a nemesi cím elnyerésekor. Így a mezőgazdasági bevételek kiegészítésére hivatali tisztségeket vállaltak, s képviselői ellenszenvet váltottak ki a nagybirtokos főnemesség tagjai között.

A középnemesség a középbirtokosokat foglalta magában. A napóleoni háborúk idején, a nagy gazdasági virágzás szakaszában főként ez a réteg építtetett magának tágas kúriákat, s kezdett el fényűzőbb életmódot folytatni. Azonban nem sikerült annyira megerősödniük, hogy a kialakított életkörülményeiket hosszú távon fenn is tudják tartani; ennek ellenére arról lemondani nem voltak hajlandóak. Ez a hozzáállás vezetett a középbirtokos nemesség lassú elszegényedéséhez és eladósodásához.

A nemesség legalsó rétegét a kisbirtokosok, vagy birtok nélküli bocskoros vagy hétszilvafás nemesek képviselték. (Nevüket arról kapták, hogy szerény jövedelmük hatására csak bocskorban jártak, vagy olyan apró telekkel rendelkeztek, amelyen csupán hét gyümölcsfának tudtak helyzet szorítani.) Ezek a bocskoros nemesek sokszor maguk is egy-egy nemes szolgálatába szegődtek, azaz függésbe kerültek, és robottal, mezőgazdasági, úgynevezett úrbéres szolgáltatásokkal tartoztak földesuruk felé.

A nemesség után térjünk ki a parasztság helyzetére. A parasztok rétege valójában megfelel a jobbágyok társadalmi pozíciójának, ám II. József jobbágyrendelete óta a jobbágy elnevezés használata nem volt megengedett, így parasztoknak hívták őket. A nemességhez hasonlóan a jobbágyság sem volt egységes – ez nem meglepő, hiszen az ország népességének 75%-át kitevő réteg akkora számban képviseltette magát, hogy a korabeli körülmények között az egységesség kialakulása nem volt lehetséges. A jobbágyok kötelezettségei ugyan előre meghatározottak voltak, ám az ország területén szétszórtan élő réteg tagjai más és más körülmények között éltek.

A jobbágyság széttagoltságának egyik fő kiváltó oka a népesség növekedése, és az ezzel együtt járó telekaprózódás jelensége volt. Ritka volt az a jobbágy, aki egy egész telket birtokolt, többségük ¼ vagy még kisebb birtokrész művelési jogával rendelkezett – belőlük alakult ki a zsellérek rétege. Az egész telkes jobbágyok szegényebb sorú zsellérekkel műveltették földjeiket, sőt a földesúri robotot is saját alárendeltjükkel végeztették. A felemelkedő jobbágyok nemesi kúriákra emlékeztető házakat építettek és hasonló életvitelt (vagy legalábbis annak látszatát) próbáltak folytatni.

A XIX. századi magyarországi társadalom harmadik, egyben egyik legkisebb számú rétege a polgárság volt. Azonban számuk egyre inkább növekedett, s lassan elérte az ország lakosainak 14-15%-át. Polgárok alatt ebben az időben a városokban lakó népességet értették, és nem a modern társadalom által meghatározott fogalmat. Tagjai között találunk kereskedőt, céhen belüli iparosokat, sőt már munkásokat is (akik bér fejében dolgoztak), és kezd kialakulni az új polgári réteg, az értelmiségiek nemesi vagy paraszti származású csoportja. Az ő szerepük a későbbiek folyamán jelentősen befolyásolta a magyar polgári társadalom létrejöttét.

A gazdaság és a társadalom változásai mellett lassú politikai reformok is kibontakozóban voltak a korban. A magyarországi reformkor kezdetének az 1825–1827-es pozsonyi országgyűlést tekinthetjük. A Habsburg uralkodó és egyben magyar király I. Ferenc 1812 óta nem hívta össze a rendeket, és felvilágosult XVIII. század végi elődjéhez, II. József császárhoz hasonlatos módon rendeletekkel kívánt kormányozni. Azonban ez a törekvése a magyar nemesség ellenállásába ütközött, és az uralkodó, tartván az európai forradalmi hullámtól, engedett a rendeknek. Ennek eredménye a fent említett pozsonyi rendi gyűlés összehívása.

Az országgyűlésen I. Ferenc király kompromisszumot kötött a magyar rendekkel, amely értelmében visszatért a rendi alkotmány szerinti kormányzáshoz. Cserében a vármegyék támogatták a királyt a kért újoncok és adók megajánlásában. A rendi jogok jelentős megerősítése volt a biztosítéka és előfeltétele, hogy megindulhasson Magyarországon a század legfontosabb reformmozgalma. Jóllehet érdemi döntés nem született ezen a gyűlésen, ám különböző bizottságokat állítottak fel az úrbéri viszonyok, a vámrendszer és a magyar nyelv ügyének tanulmányozása céljából.

A pozsonyi országgyűlésen bukkant fel a nagy nyilvánosság előtt először egy bécsi születésű, a császári udvarhoz hű arisztokrata magyar grófi családból származó képviselő, Széchenyi István. A sokat látott, Európát széltében és hosszában beutazó fiatalember huszárként kezdte, majd később a hazája ügye érdekében tenni akaró és reformokat indítványozó politikusként folytatta pályafutását.

Első jelentős lépése azon a bizonyos pozsonyi országgyűlésen történt: a magyar nyelv és tudomány támogatása céljából birtokai egész éves jövedelmét ajánlotta fel egy tudós társaság megalapításához. Több hasonló gondolkodású nagybirtokos arisztokrata főúr követte Széchenyi példáját, s ennek köszönhetően megszületett a Magyar Tudományos Akadémia. Széchenyi azonban nem érte be ennyivel, és az első magyar reformmozgalom szellemi vezetőjévé lépett elő.

Nézeteit először 1830-ban terjesztette a nagyobb nyilvánosság elé. Ebben az évben jelent meg első nagy hatású értekezése, a Hitel. A mű előzményének Széchenyi hitelkérelmének elutasítása tekinthető. Egy bécsi bank azzal az indokkal tárta szét karjait a magyar főúr hiteligénylése előtt, hogy hatalmas birtoka nem jelent fedezetet számára. A magyar nemesek birtokai ugyanis az I. (Nagy) Lajos magyar király által kiadott, 1351-ik évi törvényekben megfogalmazott ősiség törvénye szerint elválaszthatatlanok a nemesi családtól és azok örököseitől. Az ősiség törvényének problémája volt a közvetlen kiváltó oka Széchenyi művének megfogalmazásakor.

A Hitel című munkában Széchenyi a reformok szükségességét bizonyítja az olvasó számára. A problémát nem politikai, hanem gazdasági oldalról közelíti meg. Nézetének lényege, hogy a fennálló rendszer előnytelen a kiváltságos rétegek, a nemesek számára, hiszen az ősiség akadályt jelent a hitelek felvételében, a robot a termelékeny gazdálkodásban, a vámok pedig a kereskedelemben. Széchenyi mindezt úgy fogalmazta meg, hogy azzal ne sértse a Habsburg kormány érdekeit, s látszólag olyan változtatásokat indítványozott, amelyek mindenki számára előnyösek.

Széchenyi szerint az ősiség eltörlése mellett lehetőséget kell adni a parasztságnak, hogy képesek legyenek kikerülni a hűbéri kötelékből. Ez a feudális társadalom felszámolásának egyik jelentős pontja. A gróf erre tett javaslatot azzal, hogy kezdeményezte az önkéntes örökváltság elfogadását. Ennek a lényege, hogy a parasztok bizonyos pénzösszeg fejében megválthatják saját függetlenségüket, amely után nem tartoznak többé robottal és egyéb szolgáltatásokkal addigi földbirtokosuk felé.

Széchenyi célja munkájával a hozzá hasonló arisztokrata réteg megnyerése volt, ám programjához főleg a középbirtokos nemesség csatlakozott, amelynek égető szüksége volt a változtatásokra a gazdasági helyzetük silány helyzete miatt. Ám a gróf ennek ellenére egy viszonylag egységes nemesi réteget nyert meg az ügye számára, s ezzel 1830-től, a Hitel kiadásának évétől a reformkor eszmei gépezete beindult.

Rohamosan nőtt a reformokat valamilyen módon kezdeményező és támogató nemesek száma. Széchenyi baráti viszonyt alakított ki az Erdélyből származó arisztokrata Wesselényi Miklós báróval. A két fél kölcsönösen hatott egymás nézeteire: Széchenyi az európai liberális gondolkodással, Wesselényi a nemzeti eszmék fontosságával ismertette meg barátját. Ám hiába egyezett a céljuk, hogy létrehozzák a liberális elvek alapján működő Magyarországot, az ehhez vezető úton különváltak.

Ennek oka a cél érdekében felhasználható eszközökben rejlett. Széchenyi úgy gondolta, reformjai nem bontakozhatnak ki a fennálló, rendi alapokon nyugvó rendszer keretein belül. Wesselényi ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy nézetei megvalósításához nélkülözhetetlen egy erős rendi állam megléte. Az erdélyi báró a jobbágyok kérdését sem gazdasági, hanem politikai oldalról közelítette meg, ellentétben Széchenyivel.

Széchenyi teljes programját a Hitelt követő két munkájában, a Világban és a Stádiumban fogalmazta meg 1831-ben és 1833-ban. Ezekben még inkább kibontakozott a gróf azon törekvése, hogy egy angol példán nyugvó politikai és társadalmi helyzetet teremtsen reformjai segítségével Magyarországon. A Stádium című munkájában 12 pontban foglalta össze nézetei és eszméi összes fontos tényezőjét, elemét. Már maga a cím is a változások lépéseire, szakaszaira utal. Ebben egy logikai érvelés keretén belül ismerteti a változások főbb összetevőit és a magyar társadalom és gazdaság fejlődésének kitűzött irányvonalát. Programjának egyik jelentős eleme, hogy jóllehet angol mintát kívánt megvalósítani hazánkban, ám ennek ellenére a magyar nyelv támogatását a kezdetektől a legfontosabb nemzeti ügynek tekintette és ennek megfelelő módon kezelte, tárta a nyilvánosság elé megjelenő műveiben, munkáiban. Széchenyi ezzel elindította a magyar liberális ellenzék magyarországi kibontakozását.

Széchenyi István a politikai és a társadalmi rendszer átalakításáért folytatott reformjai mellett sokat munkálkodott a magyar gazdaság helyzetének fejlesztésén. A reformkor idején Magyarországon újra fellendült a mezőgazdaság és az ipar. Ez is főként az ő nevéhez köthető. Az ipar fejlődését támogatta a terménykereskedelem révén meggazdagodott tőkések rétege. Az ekkoriban kibontakozó nagy gyárak (Ganz) kis műhelyből váltak meghatározó társasággá. Törvény is született, mely szerint bárki alapíthat saját részvénytársaságot. Ezek a tényezők együttesen jelentették a magyar ipar fellendülését, amelyhez Széchenyi is hozzátette a maga részét.

Széchenyi a közlekedés megújításában látta a gazdaság virágzásának egyik kulcsát. Így több területen is fejlesztéseket indított, amelyek az infrastruktúra helyzetén javítottak. A gróf kezdeményezésére kezdődött meg hazánkban a folyamok szabályozása (Duna és Tisza), s ennek hozományaként ekkor terjedt el a gőzhajók alkalmazása. Széchenyi ezeket a hajókat elsősorban a szállításban hasznosította. 1835-től, amikor öt hajóval megindult a vízi kereskedelem Pest-Buda és Bécs között, még senki sem gondolta, hogy tizenkét évvel később, 1847-ben már 41 hajó és több mint száz uszály bonyolítja le a kereskedelmet a magyar és a Habsburg központ között.

Széchenyi István nevéhez fűződik az első magyarországi vasútvonal terve is. A tőkés gazdaság fejlődésével lehetővé váltak a gyors építkezések, s ennek köszönhetően 1846-ban átadták az első hazai vasútvonalat Pest és Vác között. A következő évben pedig már át is adták a második vonalat, amely Szolnokot kötötte össze az ország központjával. A kereskedelem a szállítási csatornák (a hajózás és a vasút) kiépítésével rohamos fejlődésnek indult. További jelentős lépése volt Széchenyinek a Pestet és Budát összekötő első állandó Duna-híd, a Lánchíd létrehozása és kivitelezése.

Széchenyi a reformokat úgy kívánta elérni, hogy azzal nem dönti meg a fennálló központi hatalmat, azaz az abszolutista uralkodói rendszert. Ezzel szemben voltak olyanok, akik nem tudták elképzelni a polgári átalakulást anélkül, hogy új állami berendezkedést ne választana magának az ország.

A jobbágyok sürgető kérdésének problémájára világított rá az 1831-es kolerafelkelés a Felvidék keleti részén. A keletről érkező kolerajárvány volt a közvetlen kiváltó oka a parasztság lázadásának. A tömegek főúri kastélyokra, kúriákra törtek rá, és a felállított vesztegzár ellenére a magyarok lakta területekre is benyomultak (Borsod, Szabolcs, Nógrád). Mivel nem alakult ki egységes mozgalom, a felkelést könnyűszerrel leverték, azonban a közvélemény felfigyelt a parasztság valódi problémáira.

Az 1832–1836-os országgyűlésen már több valódi reformjavaslat is elhangzott a megyei képviselők tollából. A liberális nézetű politikusok, mint Kölcsey Ferenc Szatmár megyéből, Klauzál Gábor Csongrádból és Deák Ferenc Zalából felismerték, hogy a reformok kérdésében döntő jelentőségű, hogy maguk mellé tudják-e állítani a parasztok tömegét, s ez által fel tudják-e számolni jogfosztottságukat, hogy aztán egy polgári nemzetként egyesüljenek a nemesség és a polgárság rétegével. A nemesek ellenérzését azzal próbálták csökkenteni Kölcseyiék, hogy az új polgári rendszerben a nemesség kezében maradna a társadalmi vezető pozíció, csupán kiváltságaikat (adómentességüket) vesztenék el.

A reformok parasztság számára egyik legfontosabb kérdése az örökváltság témaköre volt. Az először Széchenyi István által felvetett problémát ezen az országgyűlésen tárgyalták meg először hivatalosan. Az alsótábla végül elfogadta az önkéntes örökváltság bevezetését, ám ez még kevés volt a törvény létrehozásához. Az uralkodó, I. Ferenc nem szentesítette a javaslatot, így a reformok képviselői nem tudtak érvényt szerezni álláspontjuk számára. Ám az önkéntes örökváltság sem lett volna tökéletes megoldás a problémára, csak elodázta volna a kérdés tárgyalását. (A földbirtokos nemesnek nem lett volna kötelező elfogadni a birtokát szolgáltatások fejében művelő paraszt megváltási határozatát.)

A központi bécsi kormányzat az országgyűlés során ráébredt arra, hogy hátrányosan érintheti a rendszert a reformpolitikusok fellépése. Így minden eszközt bevetve a megyékben elérték, hogy a küldöttek változtassanak véleményükön, amelyet el is értek – Kölcsey visszavonult a politikától. Azonban a reformokat és a változó gondolkodást ekkor már nem lehetett megállítani, és megszületett a liberális ellenzék a kormányzattal szemben, amely főként nemesekből tevődött össze.

Az egyre gyakrabban összehívott országgyűléseken mind többen vettek részt. Az országgyűlési ifjúság megjelenése a gyűléseken az új eszmék és gondolatok gyors terjedésével járt együtt. A minden újra fogékony fiatal jogi gyakornokokból álló ifjúság tájékoztatta az ország népét az országgyűlésen folyó vitáról, a tárgyalt ügyek fontosságáról, sőt saját véleményüket is hangoztatták nem hivatalos újságok útján. Ilyen újság volt az Országgyűlési Tudósítások című lap is, amelynek szerkesztőjévé Kossuth Lajos lépett elő.

Kossuth egy kisnemes családból származó, az országgyűlésen egy zempléni rend képviselőjeként megjelent követ volt – a reformok irányítása hamarosan az ő kezébe került. Az országgyűlés berekesztését követően Kossuth új munkába fogott, a Törvényhatósági Tudósítások írását és terjesztését kezdte meg, továbbra sem hivatalos formában. Már ekkor kitűnt kiváló írói képességével, amellyel a tömeg érzéseire tudott hatni. A megyék életét bemutató, reformszellemű újság azonban nem élt meg hosszú életet.

A kormányzat felfedezte Kossuth tevékenységét, és börtönbe vetette Budán. Elfogásához hozzájárult az uralkodó, I. Ferenc 1835-ben bekövetkezett halála, és az új császár, V. Ferdinánd tehetetlensége, aki helyett lényegében Clemens Metternich, az uralkodó legfőbb tanácsadója kormányzott. Az ő szemében váltott ki jelentősebb ellenérzéseket a magyarországi reformok terjesztését magára vállaló Kossuth munkássága. Nem csak ő szenvedte meg Metternich lépéseit. Perbe fogták és letartóztatták az országgyűlési ifjak vezetőjét, Lovassy Lászlót és a nagy reformer hírében álló Wesselényi Miklóst, az árvízi hajóst is.

Ám Metternich abszolutista kormányzata a magyar rendek újabb ellenállását vonta maga után az 1839–1840-es országgyűlésen, amely következtében a bécsi udvar meghátrált, és szabadon engedte a foglyokat, sőt előrelépés történt az önkéntes örökváltság kérdésében is: V. Ferdinánd szentesítette a törvényt több más egyéb határozat mellett (váltótörvény, gyár- és részvénytársaság alapításának szabadsága).

1840 után a kormány ellen fellépők közül kivált egy csoport, amely magát fontolva haladónak nevezte. Vezetője Dessewffy Aurél volt, s a fiatal arisztokratákból álló mozgalom a reformok lassú és mérsékelt bevezetését szorgalmazta, így félúton helyezkedett el a gyors változtatást követelő liberalista és a változtathatatlanságot képviselő konzervativista oldal között. A fontolva haladók így közvetítő szerephez jutottak a Metternich által képviselt kormányzat és a liberalista ellenzék között, amelynek élére Kossuth Lajos került.

A börtönből kiszabadult Kossuth kormányzati nyomásra azonnal megkapta a Pesti Hírlap szerkesztésének feladatát, hogy ennek segítségével szemmel tarthassák. Kossuth a lap által fejtette ki reformokról alkotott nézeteit és szólt a néphez. Ideje alatt az újság az egyik legkedveltebb lappá vált az országban. A reformok főbb kérdéseiről mind szót ejtett a lap hasábjain (örökváltság, magyar nyelv ügye, közteherviselés).

Kossuth szerint az önkéntes örökváltság nem megfelelő a parasztság felszabadításának bekövetkezéséhez. Sokkal radikálisabb és gyorsabb eredményt hozó megoldásra volt szükség véleményre szerint, és ezt a kötelező örökváltság bevezetésében látta. Ennek lényege, hogy a parasztok szolgáltatásainak megváltása az állam kötelessége, amely finanszírozza az ország összes parasztjának megváltását.

Másik fontos reformjavaslata a védvámokról szólt. Kossuth eleinte úgy látta, hogy a magyar gazdaság számára előnyt jelentene a Magyarország és a Habsburg nyugati területek közötti vámhatár megszüntetése. Ám később nézete megváltozott, ellenkezőjére fordult, és azt szorgalmazta, hogy vezessék be a védvámokat a magyar gazdaság védelme érdekében. Ekkor azonban a kormányzat közbeszólt, és Kossuthot eltávolították a Pesti Hírlap éléről.

Azonban még a leváltása előtt, 1841-ben került sor Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájára, amelyet mindkét fél az általa szerkesztett lap oldalain bonyolított le. Így a közvélemény az első pillanattól kezdve értesült a vita menetéről. A mérsékelt Széchenyi szerint a radikális Kossuthal egyezik a végső céljuk, a független, polgári Magyarország megteremtése. Ám az ehhez szükséges eszközökben teljesen más az elképzelésük. Széchenyi ezért megpróbált egy középutat létrehozni a két oldal között Deák Ferenc bevonásával, ám ez a kísérlet kudarcot vallott. Ekkor intézett nyílt támadást Kossuth ellen a Kelet Népe című lapban 1841 nyarán. Ebben kifejtette, hogy Kossuth a fennálló békét veszélyezteti a radikális reformjaival, amely még forradalomhoz is vezethet.

Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain felelt az általa „legnagyobb magyar”-ként aposztrofált Széchenyinek. A tisztelet megtartása mellett kifejtette, hogy reformjai a Széchenyi által lefektetett alapokon nyugszanak, ám azokat sokkal gyorsabb ütemben kívánja végrehajtani, mint a gróf. A magyar közvélemény a vitában Kossuth pártja mellé állt, így Széchenyi nem tudta tovább érvényesíteni saját érdekét, és kivonult a politikai életből. Létrejött az egységes liberális ellenzék amely ugyan két szárnyra bomlott a radikálisak vezette Kossuth és a mérsékeltek élén álló Deák irányításával, ám szakadás nem következett be, amely jelentős mértékben növelte erejüket a kormányzattal szemben.

Különbségek sokasága és egyezőségek elenyésző száma jellemezte a Széchenyi és a Kossuth által képviselt eszméket, nézeteket. A végső célban megegyezett a két reformer (független és egységes Magyarország létrehozása), ám az eszközökben valóban eltértek egymástól. Míg Széchenyi az arisztokrácia tagjaira kívánt támaszkodni, addig Kossuth számára a támogatást a középbirtokos nemesek jelentették. Ez jól kitűnt az örökváltság kérdéskörének megközelítéséből, amelyre Széchenyi a nagybirtokosok, míg Kossuth a közép- és kisbirtokosok, sőt parasztok irányából világított rá.

A reformok létrehozásának és terjesztésének színhelyében sem értettek egyet egymással. Széchenyi az országgyűlés fontos szerepét szorgalmazta politikájában, mint olyan helyet, ahol az új határozatok érvényt szereznek maguknak. Ezzel szemben Kossuth elsődlegesen a sajtó fontosságát helyezte előtérbe, amelyen keresztül kívánt a néphez, a közvéleményhez szólni. Sőt míg Széchenyi higgadt érveléssel kívánta elérni céljait, addig Kossuth az érzelmekre ható cikkeket írt és szónoklatokat tartott az emberek számára.

A kormánnyal szemben megfogalmazott álláspontjuk sem egyezett. Széchenyi nézetei publikálásakor mindig törekedett arra, hogy a kormányzat ne kifogásolhassa az általa kiadott munkákat. Ám végső célja mégis egy teljesen új alapokon nyugvó, angol példa létrehozása volt. Ezzel szemben Kossuth nem vágyott a kormánnyal jó viszony kialakítására, ez tükröződik is bebörtönzésében, majd leváltásában a Pesti Hírlap szerkesztői pozíciójából. Azonban ennek ellenére Kossuth az új, polgári Magyarországot az akkor is fennálló rendszer kitágításával, s nem lecserélésével kívánta életre hívni.

A részletkérdésekben sem volt azonos Széchenyi és Kossuth álláspontja. Jó példa erre az első magyarországi vasút építése. Széchenyi mindenképpen egy centralizált vasúthálózat létrehozása mellett kardoskodott, Kossuth viszont úgy látta, sokkal előnyösebb lenne egy délvidéki pálya megalkotása, amely a tengerpartot kötné össze Vukovárral, a Duna mentén fekvő várossal, így élénkítve a kereskedelmet, a gazdaságot. Végül Széchenyi terve valósult meg a Pest-Buda központú vasúthálózat megszületésével.

A nemzetiségek kérdésében alapvetően egyezett kettejük véleménye. Széchenyi és Kossuth is úgy látta helyesnek, ha a Magyarország területén élő kisebbségek egy idő után a magyar nemzeti társadalom részét képeznék, magyar nyelvet beszélve. Ennek megvalósulási ideje azonban már vita tárgyát képezte közöttük. Széchenyi itt is a mérsékelt álláspontot képviselte, mely szerint nem szabad radikális és erőteljes magyarosításba fogni a határ menti területeken. Kossuth az ellenkezőjét vallotta, s kötelező érvényűvé kívánta tenni kezdetektől a magyar nyelvet a kisebbségek körében.

Abban viszont valóban teljes mértékben egyet értettek, hogy a magyar gazdaság fejlesztése érdekében elkerülhetetlen a magyar ipar támogatása. Persze a részletkérdésekben ezen belül is összecsaptak, ám a fő irányvonal az ipari fejlesztések területén megegyezett Széchenyi és Kossuth véleménye szerint.

A reformmozgalmak jelentős, hosszú távú eredményeket értek el Magyarországon. A népesség rohamos növekedésnek indult a XIX. század első felében. Az 1800-as évek a 9,5 millió főjéről 1850-ig 13,2 millióra emelkedett a lakosság száma. Ez főként a korszerű mezőgazdaság és a fellendülő ipar teljesítményének köszönhető. A gyárak terjedése és támogatása alapvető fontosságú tényezővé nőtte ki magát a korszakban.

A magyar ipar fejlesztése érdekében Kossuth állt ki erélyes módon. A már említett védvámok bevezetésének szorgalmazása mellett megalapította a Védegyletet. A csatlakozó tagok vállalták, hogy hat éven keresztül kizárólag magyar terméket fogyasztanak, amennyiben az elérhető. Ez ugyan nem járt számszerűsíthető gazdasági eredményekkel, ám jelentős mértékben összefogta a magyar reformerek táborát.

Az ország fővárosának, Pest-Budának virágzása is a reformkorban indult meg. Magyarország központjává nőtte ki magát a város, ebben segítségére volt a terménykereskedelem és a közlekedés centralizálása. A polgári lakosság száma is ugrásszerű változáson ment keresztül, az 1840-es évekre Pest-Buda lakóinak száma már meghaladta a százezer főt. A város egyre szebbé és európai mintájúvá kezdett válni. Terjedt az új építészeti stílus, a klasszicizmus, s az arisztokrácia tagjai egyre inkább támogatták a magyar nemzetet képviselő épületek emelését. Így született meg a korszakban a Magyar Nemzeti Múzeum, a pesti Vigadó épülete, s még egy sor híres és ismert klasszicista építmény.

A legfontosabb változás azonban az 1844-es évhez fűződik. Az ebben az évben tartott országgyűlésen – hosszú előzményeket követően és kitartó harcok árán – államnyelvvé nyilvánították a magyar nyelvet. Ezzel beteljesült a nemzet öntudatra ébredése, és újabb törekvések indultak meg az önálló nemzetállam létrehozására.

Magyarország gazdaságának története az Árpád-kor utáni három évszázadot felölelő időszakban hosszú változáson és fejlődésen ment keresztül. Ez a folyamat jól megfigyelhető a magyar királyság olyan uralkodóinak, mint I. Károly, I. (Nagy) Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás intézkedésein keresztül. A középkor idején elinduló gazdasági fejlődés kibontakozása pedig már az újkor hajnalán, a török hódoltság korában következett be.

Magyarország már az Árpádok uralma alatt, a XIII. század során bekapcsolódott az európai gazdaságba. Fő kiviteli cikke ekkor az értékes ásványkincsek és a mezőgazdasági termékek voltak. A virágzó kereskedelemnek végett vetett III. András király halála – az Árpád-ház kihalása. 1301-ben interregnum kezdődött, melynek során a megerősödött tartományurak ragadták magukhoz a hatalmat. A tartományurak a gazdasági élet irányítására is törekedtek. Fő céljuk azonban nem a magyar gazdaság fejlesztése, hanem saját javaik gyarapítása volt. Az interregnum végén, 1308-ban királlyá választották I. Károly néven azt az itáliai herceget, aki az Árpád-házhoz fűződő rokoni kapcsolata következtében feladatának tekintette Magyarország felvirágoztatását, gazdaságának helyreállítását és fejlesztését. A király hosszú, évtizedes harcban legyőzte a tartományurakat, s megszerezte az ellenőrzést az egész ország felett. Miután biztosította hatalmát, Károly király nagyszabású reformokat indított a gazdasági helyzet javítása érdekében. Legfőbb céljaként az értékálló és állandó magyar pénz megteremtését fogalmazta meg.

Ásványkincsekben Magyarország rendkívül gazdag volt a korszakban. A magyar aranybányászat az európai termelés harmadát tette ki. Évente kb. másfél tonna aranyat bányásztak Magyarország bányáiban a XIV. században. Az arany mellett az ezüstbányászat is kiemelkedően teljesített. Évente csaknem tíz tonna ezüstöt bányásztak a magyar királyság területén, mely az európai piac negyedét jelentette. Így Károly király a magyar bányászatra támoszkodott, mikor megteremtette Magyarország új valutáját, a firenzei mintára létrehozott forintot.

Károly király támogatta a nemesfémbányászatot. 1327-ben megszüntette a bányászat királyi monopóliumát. A korábbi gyakorlattal ellentétben, mely szerint a földbirtokos a parcelláján talált érclelőhelyet felajánlotta a királynak, az új rendszer szerint már a földesúr is részesedett a haszonból. A bányabér, vagyis urbura néven ismertté vált rendelkezés szerint a király a föld tulajdonosának átengedte a bányászok által a bánya használatáért fizetett bér harmadát. Ezzel a király érdekeltté tette a földbirtokost a bánya megnyitásában. Az urbura ennek ellenére mégsem vált a legjelentősebb, nemesfémből származó bevételi forrássá.

Fontosabb forrás volt a király pénzverési monopóliumából származó haszna. A gyakorlat szerint a kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak feldolgozatlan állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol az alapanyagért cserébe vert pénzt kaptak. A vert pénz kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál. Ez tehát jelentős hasznot jelentett a királyi kincstár számára. Erre azért volt szükség, mert Károly király az értékálló és állandó magyar pénz bevezetésével kényszerű volt felhagyni az évenkénti kötelező pénzváltás gyakorlatával, a kamara hasznával. A pénzverő kamarákat gazdag polgárok bérelték a királytól, akik előre kifizették a bérleti díjakat, így a király biztos jövedelemre számíthatott.

Károly király Csehországból német bányászokat hívott országába. A betelepülő bányászok fellendítették az alsó-magyarországi bányászatot a Garam mentén. Alsó-Magyarország fő bányaközpontjai Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya voltak. A király nem csak északról hívott idegeneket az országba – Firenzéből itáliai pénzverőmestereket hozatott, akik Körmöcbányán, az aranytermelés központjában telepedtek le.

A kötelező pénzbeváltásból eredő kincstári haszon, a kamara haszna megszűnése következtében szükség volt több újabb bevételi forrás megteremtésére. Károly király a kieső jövedelmek pótlására a bányabér mellett 1336-ban bevezette a kapuadót. A kapuadót jobbágyportánként szedték minden olyan kapu után, melyen befért egy megrakott szekér. További bevételi forrásokra tett szert a király a fellendülő kereskedelem megvámoltatásából is. A harmincadvám törvénye értelmében az ország határát átlépő kereskedőnek áruja értékének harmincad részét ki kellett fizetnie a királyi kincstár felé. Az állami bevételeket a kamarák szedték be. A kamarák élén a kamaraispánok álltak. A kamaraispánok pedig a tárnokmester felügyelete alatt álltak. Ezáltal minden gazdasági ügyet Károly király idején központilag irányítottak.

Fontos esemény volt Károly király és Magyarország életében az 1335-ben rendezett visegrádi királytalálkozó. A találkozón a magyar uralkodó mellett részt vett a lengyel III. Kázmér és a cseh Luxemburgi János király. Az uralkodók megállapodtak egy új kereskedelmi út kijelölésében, mely elkerüli az árumegállító joggal rendelkező Bécs városát. Az új kereskedelmi útvonal Cseh- és Morvaországon keresztül vezetett a német területek felé.

Károly király számára fontos volt, hogy a kereskedelmet támogassa, hiszen ezzel biztosította hatalmát az országban. A harmincadvám következtében pedig tovább folytatta a kereskedelem támogatását. A király idején Magyarország fő gazdasági partnere Németország és Itália volt. Jelentős export történt Havasalföld és Lengyelország irányában is. A kiviteli cikkek nagy részét az élőállatok, főként a szarvasmarha alkotta, de meghatározó volt a bor és a réz kivitele is. A behozatalban luxuscikkeket találhattunk a korban – különleges textíliák, kések, keleti fűszerek áramlottak az országba az importon keresztül. Ezek az udvar és az előkelők igényeit elégítették ki elsősorban. Valószínű, hogy az import értéke meghaladta az export értékét a korban. A tartósan passzív külkereskedelmi mérleget az ország aranyban és ezüstben egyenlítette ki. Az importot és az exportot is főként itáliai kereskedők bonyolították le. Több magyar városban megtalálhatók voltak az itáliai kereskedők raktárai vagy központjai. Az ország egyik legjelentősebb piaca Buda volt – az udvar jelenléte miatt itt volt a legnagyobb a kereslet a luxuscikkek iránt. A kereskedelem fokozott támogatása ellenére a harmincadvám azonban nem sokat, alig 6-7%-ot tett hozzá a királyi kincstár bevételeihez a XIV. században.

Károly királyt halála után fia, I.(Nagy) Lajos követte a trónon. Erős központi hatalmat és virágzó gazdaságot örökölt elődjétől Lajos király. Uralkodásában atyja tetteinek köszönhetően az ország lakossága támogatta. Lajos király támadó hadjáratait az ország és saját hírének felvirágoztatása érdekében indította. Törvényei és háborúi következtében Magyarország komoly hatalmi tényezőként jelent meg Európa térképén.

A gazdasági életben is meghatározó volt Lajos király tevékenysége. 1351-ben országgyűlést hívott össze az uralkodó, ahol elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után minden jobbágy (még azok is, akik mezővárosban élnek), köteles a termény kilenced részét, vagyis a kilencedik tizedrészt az állam felé befizetni. A jobbágyi terhek egységes szabályozása főként a nemesség érdekeit védte. Az egyes szolgáltatások következtében a jobbágyok nem vándoroltak el olyan területekre, ahol kedvezőbb feltételeket biztosítottak számukra.

Ősiség néven hozott törvényében Lajos király megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot. Az új törvény értelmében a birtok a nemzetségen belül apáról fiúra szállt. Elidegeníteni nem volt szabad. A rendelkezés védte a nemesi birtokot a nagybirtokkal szemben. A fiúágon kihalt családok birtokai a háramlási jog következtében a király tulajdonába szálltak vissza. A törvény szolgáltatta később, a XIX. század reformkorában annak a problémának az alapját, melynek megoldásán Széchenyi István és Kossuth Lajos is dolgozott.

Luxemburgi Zsigmond tovább folytatta a kereskedelem és elsősorban az export támogatását Magyarországon. A kereskedők azt az útvonalat használták Zsigmond király korában is, melyről a visegrádi királytalálkozón határoztak, s amely útvonal elkerülve Bécset, Nagyszombaton és Pozsonyon keresztül haladt Buda felé a délnémet városokból. Az I. (Nagy) Lajos idején fellendült északi kereskedelem Lengyelország és Oroszország irányában fennmaradt.

A gazdaság fejlődésével párhuzamosan folytatódott a XV. század elején a városok szerepének növekedése. A mezővárosok száma gyarapodott. A nyugati mintájú, magyarországi szabad királyi városok jelentősége is nagy mértékben növekedett. Zsigmond király támogatta a városok fejlődését. Az uralkodó kiváltságokat adományozott a városok számára: 1402-ben árumegállító jogot nyert Pozsony, Sopron, Nagyszombat és Bártfa. Zsigmond a gazdaság fellendítése érdekében támogatta az egységes, budai mintájú súly- és mértékrendszer bevezetését és elterjedését. A vámokból kedvezményeket biztosított a kereskedők és a városok számára. Így a gazdaság Zsigmond király ideje alatt is tovább virágzott.

A török elleni védelem megszervezése és megépítése azonban pénzhiányt okozott az országban. A források hiánya elsősorban a királyi kincstárat sújtotta. A pénzszűkével küszködő uralkodó kénytelen volt több várost zálogba helyezni. 1412-ben a Velence ellen folytatott háború következtében Zsigmond kényszerű volt a lengyel király zálogába helyezeni a szepességi városokat.

A pénzügyi problémák megoldására Hunyadi Mátyás uralkodásának idején került sor. Az 1458-ban megkoronázott Mátyás, miután biztosította hatalmát az országban, gazdasági reformok szervezéséhez fogott. A reformok kidolgozása 1467-től indult meg. Az ország pénzügyeinek irányítása a főkincstartó feladata volt. E tisztséget a hagyomány szerint magas rangú főúr töltötte be. Mátyás változtatott a hagyományon, és alacsony származású, egyszerű embereket helyezett a főkincstartó pozíciójába. A főkincstartó elnevezést pedig egyszerűen kincstartóra változtatta. Mátyás király új kincstartója egy budai polgár, Ernuszt János lett. Az új hivatal visszafogta a kincstári bevételekkel való visszaéléseket.

A király jövedelmeinek biztosítása érdekében átalakította az adórendszert is. A korábbi adófajtákra több város, vármegye szerzett mentességet a kiváltságok során. A király ezen úgy változtatott, hogy megszüntette a korábbi adókat, és új adókat vezetett be, ezáltal a mentességek is megszűntek. A királyi kincstár adója (közismertebb nevén a füstadó vagy füstpénz) megváltoztatta az adózás rendszerét. Korábban az adó kivetésénél nem vették figyelembe, hány család lakik egy jobbágytelken. I. Károly király is portánként vetette ki adóját. Mátyás király azonban ezzel nem értett egyet. Új adózási rendszerében az adót nem telkenként, portánként, hanem házanként, háztartásonként szedték. A házakat jelölő füstnyílások, kémények után nevezték el az új adófajtát füstpénznek.

A háztartás lett az alapja az 1468-ban bevezetett rendkívüli adónak, melyet hadiadónak is neveztek. Évente akár kétszer is beszedhették. Kivetését azonban évről évre az országgyűlésnek meg kellett szavaznia. A rendek támogatása nélkül Mátyás tehát nem vethette ki a rendkívüli adót. A királyi kincstár adója és a rendkívüli adó együttes összege jelentős jövedelmet jelentett a királyi kincstár számára.

Az I. Károly király által bevezetett másik adó, a vámokat érintő harmincad is megszüntetésre került. Mátyás ezen adó helyett vezette be a koronavámot, mely a távolsági kereskedelem kiviteli és behozatali adója volt. Minden kereskedelemmel foglalkozó embernek fizetnie kellett. A korábbi mentességeket a király megszüntette az adó átnevezésével.

Mátyás király pénzügyi változtatásai sikerrel jártak. Az uralkodó éves bevétele a reformok hatására jelentősen növekedett. A király bevételeit éves szinten 500 és 700 ezer forint közöttire becsülhetjük. Ez az összeg a korábbi, kb. 250 ezer forintos átlagnál jóval magasabb volt. Mátyás jövedelmei nem csupán a korábbi magyar királyok jövedelmeihez képest, de más európai uralkodók bevételeihez viszonyítva is magasnak számítottak. Ám az ország kincstárára jelentős terhet rótt az évenként 200 ezer forintot felemésztő végvárrendszer fenntartása. Még ezzel együtt is tekintélyes anyagi forrásokkal rendelkezett Mátyás a korabeli Európában.

A külkereskedelem Mátyás király korában nem sok bevételt hozott. Ennek következtében nem a határ menti, hanem a központi fekvésű városok gazdasága virágzott. Buda fellendülése is Mátyás király uralkodása idején kezdődött meg. A városban ekkor már kb. 8 ezer ember élt; német és magyar polgárai számottevő iparágakat űztek, több mester céhet alapított. A céhekbe egyre nehezebb volt a bekerülés, a legények mesterré válása elé is akadályokat gördítettek. A céhek egyre inkább családi vállalkozásokká váltak, s távol tartották magukat az idegenek befogadásától. A céhek ennek következtében az ipari fejlődés gátjaivá váltak.

Az export fontos cikkei a mezőgazdaság területéről kerültek ki. A magyar kereskedők főként mezőgazdasági termékeket tudtak értékesíteni az ország határain túl. Az alföldi mezővárosok állattenyésztése ugrásszerűen megnövekedett. A dombos területeken fekvő, szőlőműveléssel foglalkozó mezővárosok száma is gyarapodott. A külterjes és belterjes mezőgazdasággal szemben a bányászat virágkora elmúlt. A felszínhez közel található bányák kimerültek. A mélyebb rétegek – hatékony talajvíz-elvezető berendezések hiányában – kiaknázatlanul maradtak. A csökkenő arany- és ezüstbányászat kiegyensúlyozásához járult hozzá a növekvő szarvasmarha-export, melyhez az alapot Nyugat-Európa egyre nagyobb élelmiszeréhsége biztosította. A korabeli magyar behozatalban az iparcikkek domináltak, mivel Magyarország mezőgazdasága sokkal fejlettebb volt iparánál.

A XVI. század közepe után, Magyarország három részre szakadása idején a háborús pusztítások ellenére az ország területének gazdasága fejlődött. A királyság politikai egysége ugyan megtört, mezőgazdasága révén azonban nem tűnt el Európa térképéről. A hosszú háborúk következtében fokozott volt az élelmiszerigény, mely gabonakonjunktúrához vezetett. A mezőgazdasági termékek ára nőtt. Az importcikkek ára továbbra sem változott.

A háborúba sodródó Európában egyre nagyobb igény jelentkezett a mezőgazdaság termékei iránt. Először a Habsburg uralkodó, V. Károly és a francia Valois király, I. Ferenc között kirobbanó háború, majd a német parasztháború és az egyre terjedő reformáció nevében indított küzdelmek, később az ellenreformáció véres eseményei és a németalföldi szabadságharc, valamint Anglia és Spanyolország ellentéte teremtette meg azt a kedvező gazdasági helyzetet, mely nélkül a magyar gazdaság összeomlott volna. Így azonban a politikai és katonai kudarcok ellenére a magyar gazdaság és kereskedelem képes volt megőrizni jelentőségét. Lengyelország és Magyarország felosztotta egymás között a cseh, osztrák, német és itáliai területek ellátását mezőgazdasági termékeikkel. A legjelentősebb magyar exportáru a szarvasmarha volt. Évente akár 140 ezer állatot is értékesítettek a kereskedők. Erre az időre tehető, hogy a Szerémség pusztulásával az új bortermelés központjaivá Tokaj hegyaljai váltak.

Az ország három részre szakadt. A gazdaság azonban összekötötte a hódoltság, Erdély és a királyi Magyarország területét. Az önellátó képesség hiánya és a kereskedelemi utak helyzete megkövetelte a gazdaság egységes védelmét. A hódoltsági területek gazdasági életében meghatározó volt az adórendszer, melyet török mintára alakítottak ki. A kapuadó volt a legfontosabb bevételi forrás. A nem iszlám hitűek haradzs néven fizettek adót. A kettős adóztatás hatalmas terheket rótt a lakosságra. A jobbágyok nem csupán a törökök felé fizettek adót, hanem földesuruk felé is, akik így próbálták kárpótolni magukat birtkaik elvesztése miatt. A kettős adóztatás és a katonák portyázásainak hatására alakultak ki a parasztok érdekvédelmi szervezetei, a paraszti vármegyék.

Erdély gazdaságának fellendülése Bethlen Gábor fejedelem nevéhez köthető. Állami monopóliumokat vezetett be – higany, méz, viasz, szarvasmarha. Az ipar fejlesztése érdekében idegen mestereket hívott be. Bányászokat hozott a Felvidék területéről. Erdély aranykora Bethlen idején egyúttal a gazdaság virágzását is jelentette.

A királyi Magyarországon mezőgazdasági konjunkutúra alakult ki a XVI–XVII. században. Elsősorban állattenyésztés és bortelmelés jött létre. A földesurak növelték saját kezelésben lévő területeiket. Ennek következtében nőtt a parasztok robotkötelezettsége. A parasztok egyre inkább függő helyzetbe kerültek, megszűnt költözési szabadságuk. A céhes ipar fejlődése abbamaradt. A gazdasági élet fennmaradásának hatására a társadalom rétegei alapjaiban nem változtak meg a három részre szakadt Magyarország területén.

A magyar gazdaság a XIV. században lassú fejlődésnek indult. Az Anjou dinasztia uralkodásának idején Magyarország kereskedelme fejlődésnek indult, és kedvező gazdasági kapcsolatok épültek a szomszédos államok, elsősorban Csehország és Lengyelország között. A török veszély megjelenése közel fél évszázadra megállította a gazdaság további fejlődését, mely igazából Hunyadi Mátyás idején indult meg ismét. Magyarország gazdasági helyzete ekkor érte el tetőfokát. A szűntelen török támadások, majd az ország jelentős területeinek török kézre kerülése után a gazdaság nem tört meg alapjaiban, s a nyugat-európai piac alakulása lehetővé tette, hogy a kereskedelem és a mezőgazdaság fejlődése ne torpanjon meg a politikai egységét vesztett Magyarországon a XVI. században.

ATHÉN – ÉLET A POLISZBAN

Az ókori Athén városa a Balkáni-félszigeten lévő Attika tartományban alakult ki az Égei-tenger mentén a mükénéi kultúra pusztulása után (Kr. e. XII. század). A görög polisz ekkor indult el hódító útjára, s a Kr. e. VII. századtól nyerte el azt a formáját, amelyet klasszikus athéni államnak nevezünk.

A polisz városállamot jelent, amelyet fal vesz körül, és a környező földterületek tartoznak tulajdonába a városon kívül. Az ókori görögség földje poliszok különálló világa volt, egységes, minden várost és területet összetartó államhatalom Nagy Sándor koráig (Kr. e. 338), majd a hellenizmus időszakáig nem alakult ki. A polisz tagjai kezdetben a földterülettel rendelkezők voltak, akiket ezért megilletett a polgárjog. A városállam irányítása a nagyobb földbirtokokkal rendelkező arisztokrácia kezében volt (arisztoi jelentése: legjobbak). Ezt az államformát nevezzük arisztokratikus köztársaságnak. A polisz fejlődése során jött létre később a demokrácia, a közvetlen népuralom.

A poliszok kialakulása és a demokrácia létrejöttének folyamata a görög gyarmatosítás során kezdődött el. Az elszegényedett parasztok már nem jutottak művelhető parcellákhoz, és eladósodtak. A túlnépesedett Athénból és más városállamokból, mint Korinthoszból a szegényebb réteg, vagyis a démosz képviselői új hazát kerestek maguknak, ahol akad számukra szabad földterület, amely a megélhetésüket biztosíthatja. A görög gyarmatosítás a Kr. e. VIII. században kezdődött, és fő iránya nyugat felé Szicíla, déli irányban Afrika, keletnek pedig Kis-Ázsia és a Fekete-tenger térsége volt. A különböző területeken a kivándorló földművesek új poliszokat alapítottak, majd később megindult a kereskedelem anyavárosukkal. A legnagyobb mértékben fejlődő gyarmati városnak a kis-ázsiai Milétosz és a szicíliai Szürakuszai bizonyult. Így, a görög gyarmatosítás befejeztével, a Kr. e. VI. században új gazdasági fellendülés következett be a poliszok, így Athén életében is, s elkezdődött a városállam fejlődése.

A fellendülő gazdaság a kereskedelemre, s így a megerősödő démoszra támaszkodott, amely folyamatot az arisztokrácia féltékenyen figyelt. A démosz, azaz az iparosok, kereskedők és a parasztok egy része egyre gazdagodott, ám másik része továbbra is a nem túl jövedelmező földműveléssel foglalkozott, így ereje sem gyarapodhatott. Az arisztokrácia vesztett gazdasági erejéből, s sokan közülük áttértek a rendkívül jövedelmező kereskedelemre, hajózásra. Ám gazdasági növekedése ellenére a démosz politikai szerepe továbbra sem volt meghatározó. Ez vezetett odáig, hogy a démosz módosabb tagjai küzdelmet indítottak politikai jogaik megszerzéséért.

A démosz polgárjogi harcának első fontos lépése Athénben a Drakón arkhón (az államot irányító arisztokrata vezető) által írásba foglalt törvény volt, amely ugyan még nem kedvezett a polisz minden tagjának, de a törvényes keretek megszületése meghatározó a demokrácia egyik alapjának tekinthető. A Kr. e. 621-ben írásba foglalt törvények rendkívül szigorúak és kegyetlenek voltak – innen származik a drákói szigor kifejezésünk: „...szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.” – Plutarkhosz görög történetíró írta ezt Drakon arkhónról.

A következő sarkalatos pontot a démosz polgárjogi küzdelmében Szolón határozta meg. Szolón arkhón volt Kr. e. 594-ben, ám törvényei későbbre, Kr. e. 570-re tehetők. Megszüntette az adósrabszolgaságot, s eltörölte az adósságokat. Ennek következtében a parasztok megtarthatták földjeiket, s a sereg is növekedett (Athénban ugyanis csak a szabad, vagyonnal rendelkező polgárok katonáskodhattak). A politikai jogokat kiterjesztette az athéni társadalom minden tagjára, akik így szóhoz juthattak az ekklésziában, a népgyűlésen. Szolón a város lakosságát vagyoni helyzet alapján osztotta négy csoportra, s ezek befolyásolták a különböző rétegek ekklésziában játszott szerepét, felszólalásuk hansgúlyosságát is. A csoportok az 500 mérősök, a 300 mérősök, a 200 mérősök és a napszámosok voltak, s a birtokaikon megművelhető évi termés alapján sorolta a lakosságot az egyes osztályokba. Napszámosok közül senki sem vállalhatott tisztséget, s a legmagasabb méltóságokat csak az első vagyoni csoportba tartozók tölthették be. Szólon intézkedéseivel, törvényeivel megteremtette a demokrácia alapjait.

Ám a politikus visszavonulása után az arisztokrácia köreiben aggodalom lett úrrá, hiszen vesztett korábbi előnyös gazdasági helyzetéből, ám politikai súlya továbbra is meghatározó maradt. Ellenben a démosz növekvő gazdasági erejéhez még mindig csekély politikai szerepvállalás társult. Az arisztokrata Peiszisztratosz a törvényeket figyelmen kívül hagyva Kr. e. 560-ban egyeduralmat vezetett be – ezt nevezzük türannisznak, vagyis zsarnokságnak. Peiszisztratosz türannoszként maga lett az athéni állam vezetője. Hogy hatalmát biztosítsa, a démosz számára kedvező intézkedéseket hozott, s szinte minden döntésében e réteg kedvére tett. Ennek az lett a következménye, hogy Peiszisztratosz intézkedéseinek hatására a démosz gazdasági ereje olyannyira megnövekedett,  hogy akadályozó tényezővé lépett elő számára az egyeduralkodó. Peiszisztratosz utódjai nem tudták fenntartani a türannisz rendszerét, egyikük elmenekült, másikukat az athéni nép gyilkolta meg. A zsarnokölőknek később szobrot emeltek Athén városában.

A türannoszok bukása után (Kr. e. 510) Kleiszthenész került hatalomra, aki jelentős reformokat hajtott végre Athén demokráciájának működésében. A korábbi, vagyoni helyzeten alapuló politikai jogokat eltörölte, s bevezette a területi felosztás elvén működő modern athéni államszervezetet. A polisz területét Kleiszthenész három részre osztotta: tengerpartira, belsőre és városira. Minden egyes övezetet további tíz részre bontott, s ezekből a részekből egy-egy egység jelentett egy phülét. Így kialakult tíz phülé, s ez alapján ült össze az athéni népgyűlés, az ekklészia. A tengerparti és a városi csoportban bizonyosan a démosz volt többségben az arisztokráciával szemben – így az új, területi felosztáson alapuló részvétel a politikai életben biztosította a démosz hatalmát az arisztokrácia felett.

Minden phüléből 50-50 fő sorsolás útján vált a bulé, az ötszázak tanácsának tagjává, amelynek feladatai közé tartozott az ekklészia számára való javaslattétel és kisebb ügyekben a döntéshozatal. Az ekkészia és a bulé nem ülésezett párhuzamosan, így férhetett meg a kettő egymás mellett. Az ekklészia tagjaiból felváltva választtak ki hatezer polgárt, hogy lássák el a héliaia, a bíróság szerepét. Kleiszthenész nem szüntette meg az arkhónok tanácsát, az Areioszpagoszt, amelynek tagja a kilenc arkhón volt – ám a testület hatásköre kizárólag a tisztségviselők ellenőrzésére szorult vissza.

Jelentős lépésre szánta el magát Kleiszthenész, mikor bevezette a sztratégoszi tisztséget, amelynek tagjait az ekklészia válaszotta a sorai közül, s mindig tizen voltak. A sztratégoszok voltak az athéni állam tényleges vezetői, ők irányították a hadsereget, s a többi hivatallal ellentétben, a sztratégoszokat hivatali idejük lejárta után is újra lehetett választani (más tisztségeket általában egy évig lehetett csak betölteni, és nem volt engedélyezett ugyanannak a személynek az újraválasztása).

Kleiszthenész megakadályozta továbbá a zsarnokság feléledését a cserépszavazás, az osztrakiszmosz bevezetésével. Ha a polgárok valakit gyanúsnak, veszélyesnek ítéltek, cserépszavazásra került a sor, s akinek a nevét a legtöbbet írták fel a cserépre, tíz év száműzetésre ítélték, ám vagyonát megtarthatta (az osztrakiszmosz fontos szerepet játszott nem csak a lehetséges zsarnokjelöltek, de a politikai ellenfelek kijátszásában is: például Ariszteidész, majd Themisztoklész száműzetése a perzsa háború idején). A cserépszavazás eredménye azonban csak akkor volt érvényes, amennyiben legalább hatezer athéni polgár leadta szavazatát. A politikai élet színterén, az agorán, a város piacán zajlottak az állam irányításával kapcsolatos események, itt ülésezett az ekklészia és a héliaia, s a többi hivatal – ez volt az ókori Athén központja.

Drakón, Szolón és Kleiszthenész mindannyian jelentős szerepet játszottak az athéni demokrácia kialakulásában. Athént a görög poliszok meghatározó és erős tagjaként tartották számon szövetségesei, de vetélytársai is a későbbi időkben. Az athéni demokrácia Periklész idején (a Kr. e. V. század közepén) élte virágkorát, s máig csodált épületeket és eszméket adott a világnak híres művészein (Müron, Pheidiász), éles elméjű tudósain (Szókratész, Platón, Arisztotelész) és nagy történetíróin (Thukükidész, Hérodotosz) keresztül.

A SPÁRTAI KATONAÁLLAM

A Peloponnészoszi-félsziget középső részén megalakuló Spárta Athén vetélytársai közé tartozott az ókorban. Ám a két polisz csak hatalmi helyzete alapján hasonlított a másikra, s minden egyébben eltért egymástól.

Spártát a hódító dórok alapították a Kr. e. X. században, megdöntve az akháj őslakókat (helóták). A spártaiak katonaállamot szerveztek, a hagyomány szerinti Lükurgosz által létrehozott alkotmány szerint éltek, s sajátos életmód, valamint nevelési forma alakult ki városukban.

A spártai állam területén – mely a városból és annak környékén elterülő földterületekből állt – kedvezőek voltak a feltételei a földművelésnek és a gabonatermesztésnek (ez az előnyös földrajzi helyzet csak a Peleponnészosz ezen részén található meg Hellász területei közül). A hódító dórok a leigázott, őslakos akhájokat alkalmazták földművelésre rabszolgaként. Mivel a hódítók tized annyian voltak, mint a meghódítottak, fontos volt fenntartani a spártai állam belső egységét, hogy a helóták ne lázadjanak fel sikeresen ellenük. Ennek elérése érdekében Lükurgosz Spárta minden földterületét állami tulajdonba vette, majd felosztotta a parcellákat a spártai polgárok között, mindenkinek egyenlő részt nyújtva. A földterülethez az azt megművelő helótacsalád is tartozott, hiszen a polgárok nem foglalkoztak kétkezi munkával, kizárólag katonáskodással és testük edzésével. További intézkedésként Lükurgosz vaspénzt veretett, és csak azt fogadta el hivatalos fizetőeszközként, megakadályozva ezzel a vagyoni különbségek kialakulását a városban.

A spártai polgárokon és a helótákon kívül a társadalom harmadik csoportját a periokoszok (körüllakók) alkották, s az állam határainak peremén éltek. Létszámuk háromszorosa volt a polgárokénak, s kézművesiparral, bányászattal foglalkoztak. Ám a spártaik szemében nem volt értéke a munkának, így ezzel ők maguk nem is törődtek.

A spártai katonaállam irányításának joga a társadalom tagjai közül egyedül a polgárokat (földtulajdonnal rendelkező katona és családja) illette meg. A polgárok közül  a harminc éven felüliek lehettek az apella, a spártai népgyűlés tagjai. Az apella testületének tagjai csak igennel vagy nemmel szavazhattak (közfelkiáltással) azokról az ügyekről, melyeket a geruszia, azaz a vének tanácsa eléjük terjesztett. A geruszia tagjai a hatvanadik életévüket betöltött polgárokból, tekintélyük alapján választották, s egyidőben 28-an töltötték be ezt a tisztséget. Az állam élén a két király állt, akiket szintén a nagy tekintélyű polgárok közül választottak. A királyok voltak az spártai hadsereg vezetői és a vallási élet irányítói. Azonban Spárta tényleges vezetpi az ephoroszok (felügyelők) voltak. Ötük választás útján került tisztségébe, s a királyok ellenőrzése volt a feladatuk. A spártai államban kialakult, tekintélyelvű államigazgatási formát arisztokratikus jellegű államnak nevezzük.

A spártaiak már gyerekkoruktól, sőt születésük pillanatától a harcra készültek. Az újszülött fiúkat bizottság elé állították, s ha az úgy ítélte meg, hogy a fiú nem elég erős, a Taigetosz-hegyre vitték, és magára hagyták. Az államnak ugyanis nem érte meg fejletlen, gyenge, testi hibás polgárokat ellátni, csak katonák és jó katonákat szülő nők lehettek Spárta polgárai. A fiúkat hét évesen elszakították családjuktól, s a többi fiúval közösen képezték őket. Saját maguk által összehordott kazalon aludtak, harcra és a parancs feltétel nélküli teljesítésére képezték őket. Beavatási rítusuk a krüpteia volt: egyetlen tőrrel, mezítelenül bocsátották el a spártai fiúkat, hogy megöljék a veszélyesnek ítélt helótákat. Ennek az eseménynek két célja volt: az ifjú spártaiak hozzászoktatása a harchoz és a vérhez, valamint az önállóbb gondolkodású, lázadásra alkalmas helóta elemek megszüntetése.

A spártaiak egyszerű, puritán körülmények között éltek (a spártai szavunk ma is az egyszerűség szinonimája). Életük a harc, a katonáskodás, a háború körül zajlott. Ez is volt az egyetlen, legfontosabb feladatuk: bátran, az utolsó emberig hősiesen kitartani a csatamezőn, s végül hősi halált halni. A spártai harcmodort a nehézgyalogos hopliták zárt alakzata, a falanx jellemezte. A spártai állam fő háborúit a Perzsa Birodalom (perzsa háborúk – Kr. e. 492–448) és Athén ellen (peleponnészoszi háború – Kr. e. 431–404) vívta. A perzsa háború egyik emlékezetes és példamutató momentuma Leónidász király hősies harca volt a Thermopülai-szorosban Kr. e. 480-ban, ahol kevés katonájával az utolsó leheletig kitartottak a perzsákkal szemben, akik azonban végül győzelmet arattak. Később emlékművet állítottak a szorosnál az ott elesett spártai katonák számára, amelyen Szimonidész epigrammája olvasható: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak / Megcselekedtük amit megkövetelt a haza.”

Princeps, Consul, Censor, Pontifex Maximus, AUGUSTUS – A PRINCIPÁTUS

Róma a köztársaság válságának idején polgárháborúk és rabszolgalázadások színtere. Az Itália középső részén fekvő, a Tiberis mentén és a hét dombra épült város az ókor európai nagyhatalma volt, s hosszú fennálása során (Kr. e. VIII – Kr. u. 5. század) többször is változtatott a központi hatalom irányításának formáján – csak így őrizhette meg pozícióját a belső ellentétek és a külső fenyegetések történelmi viharában.

A principátus Rómában a királyság és a köztársaság után fennálló központi hatalom, idejét Kr. e. 31 és Kr. u. 283 között határozzuk meg. Neve a rendszert kiépítő Augustus egyik titulusából származik (princeps = első polgár). A rendszer lényege, hogy a birodalom élén álló személy egyeduralmát köztársasági külsőségekkel elfedi, leplezi, s látszólag továbbra is a római köztársaság idején kiépült rendszer hozza a döntéseket. Ám a kulcsfontosságú pozíciók, mint a consul, proconsul, censor, néptribunus, pontifex maximus, mind-mind a valódi hatalmat birtokló személy által vannak betöltve.

Rómát a monda szerint Romulus alapította Kr. e. 753-ban, s ő volt első királya is, akit még nyolcan követtek a trónon. Az utolsó etruszk király elűzése a római köztársaság idejének kezdete. Ám ahogyan gyarapodott Róma, s kinőtte Itália földjét, a köztársaság fokozatosan elveszítette a hatalmát, s hatalma gyöngülni látszott. A köztársaság válsága a Kr. e. I. században tetőzött: okai az ariszokrácia túlzott hataloméhsége, a parasztság elszegényedése, amely rétegre a birodalom katonailag és gazdaságilag támaszkodott, valamint a fel-fellángoló rabszolgafelkelések (Kr. e. 73–71 – Spartacus-féle felkelés) voltak.

Ebben a polgárháború súlytotta, vészterhes időben lépett fel a senatus ellen Julius Caesar, aki felismerte, hogy Róma már nem tartható fenn köztársasági eszközökkel, s az első triumvirátus (Kr. e. 60 – Crassus, Pompeius, Caesar) során consullá és a gall területek irányítójává vált. Ám Crassus váratlan halálával megszűnt a szövetség Caesar és Pompeius között, s mindketten Róma birtoklásáért indítottak harcot egymás ellen. Caesar Galliában hadsereget gyűjtött, és katonái élén bevonult a védtelen Rómába, majd Kr. e. 48-ban legyőzte Pompeiust Pharszalosznál. A fővárosba visszatérő Caesar örökös dictatorrá választatta magát, s reformokat rendelt el: földosztást végzett a hozzá hű veterán katonák között, a senatus tekintélyét csökkentette azzal, hogy létszámát 900 főre emelte fel, valamint értékálló aranypénzt veretett és létrehozta az azóta Julián-naptár néven ismert évszámítási módszert. Bár reformjai népszerűek voltak a nép körében, Caesar felrúgta a köztársasági hagyományokat, és ez sokaknak nem tetszett, így Kr. e. 44 márciusának idusán a senatusban Brutus vezetésével gyilkosságot követtek el ellene.

A gyilkosok ellen jött létre a második triumvirátus Antonius, Lepidus és Octavianus között Kr. e. 43-ban, s a rákövetkező esztendőben legyőzték a diktátor merénylőit Philippinél. A közös cél elérése után a szövetségben lévő Antonius és Octavianus között kiéleződött az ellentét, amely odáig vezetett, hogy nyít tengeri támadást indítottak egymás ellen Kr. e. 31-ben Actiumnál. Ebben az ütközetben Octavianus legyőzte vetélytársát, aki Egyiptomba menekült, majd nem sokkal később ott gyilkosság áldozata lett.

A győzedelmes Octavianus mint a római köztársaság megmentője tért vissza a fővárosba, s fürdőzött a népszerűségben: a nép rajongott érte. Látszólag lemondott hatalmáról, ám ereje továbbra is jelentős maradt a hadseregre támaszkodva. A senatus különböző titulusokkal halmozta el Octavianust, s ezek közül egyedül a dictatori címet utasította vissza, mert nem akart nyílt egyeduralmat alkalmazni, s így nagybátyja, Caesar sorsára jutni. Rendkívüli tehetségével kiépítette a principátus rendszerét, amely a következő három évszádon át biztosította a császár hatalmát Rómában.

Rendszerének lényege, hogy az összes jelentős tisztséget Augustus (az istentől származó férfi) látta el, így censorként befolyásolni tudta a senatus összetételét (amelyet a híveivel töltött fel) és a magistratusok választását, consulként irányította a végrehajtó hatalmat, néptribunusi vétójogával élve bármely, az ő érdekeit sértő senatusi határozat ellen fellépett, s egyúttal sérthetetlenséget élvezett. Mint pontifex maximus, Augustus a vallási élet irányítását is a kezében tartotta. Ám egyeduralmát elfedte, hogy nem ő hozta meg a döntéseket, hanem az általa befolyásolt és az őt támogató hivatalnokok a senatusban, akik időről időre megerősítették Augustust tisztségeiben. A hadsereg felett is övé volt a korlátlan hatalom, s létrehozta a császári testőrséget, amelyet a praetoriánusok alkottak, s a principátus idején később császárokat buktattak meg vagy emeltek hatalomra.

Augustus idején megnyugodott Róma, elcsitultak a belső ellentétek, és békében virágzott a birodalom. Hódításai közül kiemelkedik Pannónia provinciává szervezése Kr. e. 9-ben; ekkor Róma északkeleti határa a Duna mentén húzódott: a folyó természetes  védelmi vonal funckióját látta el. 

Augustus személyesítette meg a nép számára a béke megteremtőjét, s ehhez nem csak intézkedései, hanem a jó érzékkel használt propaganda eszköze is hozzájárult. Szobrok készültek róla, amelyek istenként jelenítették meg őt már életében, s önéletrajza megírását sem az igazság megismertetése és a valódi szándékok feltárása vezérelte, sokkal inkább tetteit minél magasztosabb és a béke felé vezető út kiépítésének szándéka jegyében tüntette fel benne.

A principátus idején Róma fejlődött és gyarapodott. A fővárosban nagyszabású építkezések folytak. A Colosseum és más amfiteátrumok a nép szórakoztatására tartottak véres gladiátorjátékokat, valódi küzdelmeket. Kedvelt időtöltése volt még a római polgároknak a fürdők látogatása, amelyek a társasági élet központjainak számítottak. Létrejöttek a színházi előadások, a cirkuszi játékok. Ezek a szórakoztatási formák a társadalom figyelmének lekötése céljából születtek meg, hiszen a köztársaság válságának idején elkezdődött elszegényesedési folyamat továbbra is súlyos veszélyt jelentett a nép számára. Panem et circenses! – Kenyeret és cirkuszt a népnek – erre volt a legnagyobb szükség a belső béke elérése érdekében.

A császárság intézménye Augustus után is folytatódott, dinasztiák uralkodtak, s hivatalosan is használatossá vált a császári cím. Az uralkodók továbbra is fenntartották a köztársasági külsőségeket, ám már életükben kijelölték utódjaikat, akiket adoptáltak: az előző uralkodó akarából hatalomra kerülő császárokat egy dinasztiából valónak számítjuk. A jelentősebb császári dinasztiák tagjai közül kiemelkedik reformjai miatt Claudius (Kr. u. I. század), aki létrehozta a császári kincstárat (fiscus), s a birodalomhoz csatolta Britanniát és Júdeát. Az Antonius-dinasztia tagjai közül jelentős Traianus császár uralkodása (Kr. u. 98–117), aki megszervezte Dacia provinciát, s visszaverte a birodalmat kelet felől fenyegető parthusok támadását. Hadrianus ideje alatt (Kr. u. 117–138) épült ki a megerősített védelmi rendszer, a limes. Egyre nehezebb lett azonban Róma határainak védelme a betörő barbár törzsekkel szemben, Marcus Aurelius uralkodása alatt (Kr. u. II. század második fele) csak nagy nehézségek árán volt képes a birodalom visszaverni a germánok északról történő támadását.

A későbbi időkben egyre mélyebbre süllyedt a római birodalom, s a császárok egyetlen támasza a hadsereg maradt, ám ez is veszélyben volt a kiürülő kincstárak miatt. Caracalla, hogy megnövelje az adóból származó bevételt, kiterjesztette a római polgárjogot minden szabad alattvalóra, aki a birodalom területén élt. Ám a pénztelenség nem múlt el, s újabb és újabb városok és nagyobb területek szegényedtek el, dőltek romba. A megoldást Diocletianus császár (Kr. u. III. század) a dominatus rendszerének felállításában látta, ám ez már a római birodalom történetének utolsó fejezete.

 Következzék a 2010-es évre meghatározott emelt szintű szóbeli tételsor:

I. Gazdasági, gazdaságpolitika, anyagi kultúra

1. A magyar gazdaság a XIV-XVI. században
2. A nagy földrajzi felfedezések és gazdasági következményei
3. Az ipari forradalom hatása a természeti és épített környezetre
4. A világgazdaság az 1920-as és 1930-as években
5. A sztálini gazdaságpolitika jellemzői
6. A magyar gazdaság jellemzői a két világháború között

II. Népesség, település, életmód

1. Városfejlődés a középkori Magyarországon
2. Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században
3. Nemzetiségek és etnikumok a dualizmus korában
4. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
5. Demográfiai változások a XX. században

III. Egyén, közösség, társadalom

1. Középkori egyetemek és szerzetesrendek
2. A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig
3. Árpád-házi uralkodók politikai életpályái
4. A magyar zsidóság helyzetének jellemzői (1867-1945)

IV. Modern demokráciák működése

1. A modern demokráciák XVIII. századi gyökerei
2. A kiegyezés és alternatívái
3. Az EU főbb intézményei, döntési mechanizmusai
4. A mai magyar demokrácia működése

V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

1. Ókori államberendezkedések (Athén, Spárta, Róma - principátus)
2. A rendi állam kialakulása és jellemzői a középkori Európában
3. A humanizmus és reneszánsz
4. A felvilágosult abszolutizmus politikája és magyarországi képviselői
5. A XIX. század uralkodó eszméi
6. Széchenyi és Kossuth nézetei, programjai a polgári átalakulásért
7. A náci és a bolsevik ideológia

VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

1. Luxemburgi Zsigmond külpolitikája
2. Törökellenes harcok a XIV-XV. században
3. A török kiűzése Magyarországról
4. A Rákóczi-szabadságharc és nemzetközi összefüggései
5. Az 1848-as európai forradalmak és a magyar szabadságharc
6. A második világháború és Magyarország
7. Az 1956-os forradalom és nemzetközi háttere
8. A hidegháború

E tematika alapján fogom közzétenni az általam kidolgozott tételeket a szóbeli érettségi kezdetéig lévő időszak alatt.

A terv szerint minden kedden és csütörtökön lesz új poszt, melyek tartalma egy-egy kidolgozott tétel bemutatásából áll majd. Mivel e rendszer szerint nem férnénk bele a határidőbe, ez csak addig marad érvényben, amíg el nem készülök az összes tétellel. Ekkor feltöltöm a blogra az összes kidolgozott anyagot.

Az első tételpár tehát e szerint jövő héten érkezik az V. csoport anyagai közül:

         20 - Ókori államberendezkedések (Athén, Spárta, Róma - principátus)

         21 - A rendi állam kialakulása és jellemzői a középkori Európában

 Itt, az első poszt keretein belül szeretném bemutatni, miért hoztam létre ezt a blogot. Idén, 2010-ben emelt szintű érettségi vizsgát készülök tenni történelemből, s az ehhez szükséges tételeket magam dolgozom ki - minden témába elég sok energiát és munkát fektetve.

Azzal, hogy közzéteszem az elkészült tételeket, azt szeretném elérni, hogy egy helyen legyen megtalálható az internet végtelen bugyraiban az idei emelt szintű tételsor - kidolgozott, megszerkesztett, egységes formában, amelyet bárki szabadon felhasználhat és hasznosíthat a felkészülés során.

A tételek kb. felével készültem eddig el, terveim szerint mind a 34 téma kidolgozott állapotban lesz már az írásbeli vizsga időpontjáig (2010. május 5.), plusz-mínusz 1-2 hét. A szóbeli vizsga kezdetéig (2010. június 3-9.) garantáltan minden tétel elkészül, és - reményeim szerint - hasznos segítség lesz minden tanuló számára.

 A következő posztban közzéteszem a szóbeli vizsgatételek idei tematikáját, valamint, hogy milyen időközönként, mely tételek kidolgozott változatát töltöm fel a blogra.