„[...] mert jobb a közre, ha egymás mellett, mint egymás ellen.” – Kossuth Széchenyihez
A XIX. század elejének Magyarországa hivatalosan a Habsburg Birodalomhoz tartozott. Az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctio törvény értelmében azonban Magyarország önálló és független ország, amely saját hagyományai és törvényei szerint kormányoztatik; továbbá a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság között az uralkodó személye az egyetlen közös pont.
Az 1800-as évek első esztendeiben még abszolutista módon kormányzó uralkodók azonban kénytelen voltak szembenézni a kor legújabb eszmei és politikai hullámaival, a liberalizmussal és a nacionalizmussal. E két, az európai kontinens államait meghódító irányzat hatásai Magyarországot sem kerülték el. Magyarországon a reformkor legfontosabb kérdései a jobbágyok felszabadítása, a magyar nyelv és a különböző nemzetiségek, valamint az általános és mindenkire érvényes közteherviselés ügyét érintették.
Hazánk a napóleoni háborúk korában üde és virágzó gazdasági színfoltot jelentett Közép-Európa térképén. A gazdaság fellendülését a háborúban tevékeny szerepet vállaló Habsburgok katonai hadműveletei idézték elő. A hatalmas, százezres nagyságú osztrák és magyar seregeket szinte teljes egészében magyar földről származó gabonával látták el a háború hosszú évei során. Így a kereslet a mezőgazdasági termékek iránt ugrásszerűen megnövekedett, s ez a tendencia a hadi helyzet fennállása alatt később sem változott meg.
A magyar mezőgazdaság jövedelmező ágazattá vált a nemesek szemében is, akik egymás után kapcsolódtak be a termelésbe, bízva a befektetés későbbi kamatozásában. A nemesség a termelés következtében jelentős jövedelemhez jutott, s ennek segítségével igényes kúriákat épített magának – az életszínvonal a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan kezdett növekedni. A nemesség egyre inkább hasonlítani akart az arisztokrácia tagjaira.
Azonban a gazdaság virágzása hamar véget ért. A Habsburg Birodalom fedezete nem volt elegendő a háború költségeinek finanszírozására. Az államadósság egyre nagyobb mértékben növekedett, s a hiány pótlása érdekében új bankjegyeket bocsátottak ki. Ám ezzel a forgalomban lévő pénz számottevően vesztett értékéből, elértéktelenedett, bekövetkezett az infláció. A folyamat visszafordítása érdekében a kormány a devalváció eszközéhez nyúlt, azaz leértékelte a papírpénz értékét. A következmény a Habsburg Birodalom (és Magyarország) gazdaságának rohamos visszafejlődése lett.
Ilyen beszűkült, rendkívül nehéz gazdasági környezetben találta magát a magyar társadalom a XIX. század első évtizedének végén. A gazdasági hátrány mellett a társadalom rétegeinek széttagoltsága volt jellemző a korabeli Magyarországon. A nemesek, a parasztok (jobbágyok) és a még viszonylag kis létszámú városi polgárság vagyoni helyzete és kiváltságai jelentősen eltértek egymástól. Ám még a rétegeken belül is jellemző volt az egység hiánya.
A nemesek – számukat kb. 600-700 ezer főre tesszük ebben az időszakban, a lakosság kb. 10%-át jelentették – több különböző réteget alkottak. A főnemesek, az arisztokraták rendelkeztek a legnagyobb földbirtokokkal, amelyeken majorságokat hoztak létre, s korszerű technikákat, eszközöket alkalmaztak a termelésben (vetésforgó, istállózó állattartás, új növényfajták termesztése). Ez a nagybirtokos réteg töltötte be a legmagasabb állami hivatalokat, s vezető szerepre tett szert az országgyűléseken is.
Azonban még ezek a nagybirtokosok is megosztottak voltak. Tagjai közül váltak ki a mágnások, akik olyan nemesek voltak, akiket nem részesítettek nagy földadományban a nemesi cím elnyerésekor. Így a mezőgazdasági bevételek kiegészítésére hivatali tisztségeket vállaltak, s képviselői ellenszenvet váltottak ki a nagybirtokos főnemesség tagjai között.
A középnemesség a középbirtokosokat foglalta magában. A napóleoni háborúk idején, a nagy gazdasági virágzás szakaszában főként ez a réteg építtetett magának tágas kúriákat, s kezdett el fényűzőbb életmódot folytatni. Azonban nem sikerült annyira megerősödniük, hogy a kialakított életkörülményeiket hosszú távon fenn is tudják tartani; ennek ellenére arról lemondani nem voltak hajlandóak. Ez a hozzáállás vezetett a középbirtokos nemesség lassú elszegényedéséhez és eladósodásához.
A nemesség legalsó rétegét a kisbirtokosok, vagy birtok nélküli bocskoros vagy hétszilvafás nemesek képviselték. (Nevüket arról kapták, hogy szerény jövedelmük hatására csak bocskorban jártak, vagy olyan apró telekkel rendelkeztek, amelyen csupán hét gyümölcsfának tudtak helyzet szorítani.) Ezek a bocskoros nemesek sokszor maguk is egy-egy nemes szolgálatába szegődtek, azaz függésbe kerültek, és robottal, mezőgazdasági, úgynevezett úrbéres szolgáltatásokkal tartoztak földesuruk felé.
A nemesség után térjünk ki a parasztság helyzetére. A parasztok rétege valójában megfelel a jobbágyok társadalmi pozíciójának, ám II. József jobbágyrendelete óta a jobbágy elnevezés használata nem volt megengedett, így parasztoknak hívták őket. A nemességhez hasonlóan a jobbágyság sem volt egységes – ez nem meglepő, hiszen az ország népességének 75%-át kitevő réteg akkora számban képviseltette magát, hogy a korabeli körülmények között az egységesség kialakulása nem volt lehetséges. A jobbágyok kötelezettségei ugyan előre meghatározottak voltak, ám az ország területén szétszórtan élő réteg tagjai más és más körülmények között éltek.
A jobbágyság széttagoltságának egyik fő kiváltó oka a népesség növekedése, és az ezzel együtt járó telekaprózódás jelensége volt. Ritka volt az a jobbágy, aki egy egész telket birtokolt, többségük ¼ vagy még kisebb birtokrész művelési jogával rendelkezett – belőlük alakult ki a zsellérek rétege. Az egész telkes jobbágyok szegényebb sorú zsellérekkel műveltették földjeiket, sőt a földesúri robotot is saját alárendeltjükkel végeztették. A felemelkedő jobbágyok nemesi kúriákra emlékeztető házakat építettek és hasonló életvitelt (vagy legalábbis annak látszatát) próbáltak folytatni.
A XIX. századi magyarországi társadalom harmadik, egyben egyik legkisebb számú rétege a polgárság volt. Azonban számuk egyre inkább növekedett, s lassan elérte az ország lakosainak 14-15%-át. Polgárok alatt ebben az időben a városokban lakó népességet értették, és nem a modern társadalom által meghatározott fogalmat. Tagjai között találunk kereskedőt, céhen belüli iparosokat, sőt már munkásokat is (akik bér fejében dolgoztak), és kezd kialakulni az új polgári réteg, az értelmiségiek nemesi vagy paraszti származású csoportja. Az ő szerepük a későbbiek folyamán jelentősen befolyásolta a magyar polgári társadalom létrejöttét.
A gazdaság és a társadalom változásai mellett lassú politikai reformok is kibontakozóban voltak a korban. A magyarországi reformkor kezdetének az 1825–1827-es pozsonyi országgyűlést tekinthetjük. A Habsburg uralkodó és egyben magyar király I. Ferenc 1812 óta nem hívta össze a rendeket, és felvilágosult XVIII. század végi elődjéhez, II. József császárhoz hasonlatos módon rendeletekkel kívánt kormányozni. Azonban ez a törekvése a magyar nemesség ellenállásába ütközött, és az uralkodó, tartván az európai forradalmi hullámtól, engedett a rendeknek. Ennek eredménye a fent említett pozsonyi rendi gyűlés összehívása.
Az országgyűlésen I. Ferenc király kompromisszumot kötött a magyar rendekkel, amely értelmében visszatért a rendi alkotmány szerinti kormányzáshoz. Cserében a vármegyék támogatták a királyt a kért újoncok és adók megajánlásában. A rendi jogok jelentős megerősítése volt a biztosítéka és előfeltétele, hogy megindulhasson Magyarországon a század legfontosabb reformmozgalma. Jóllehet érdemi döntés nem született ezen a gyűlésen, ám különböző bizottságokat állítottak fel az úrbéri viszonyok, a vámrendszer és a magyar nyelv ügyének tanulmányozása céljából.
A pozsonyi országgyűlésen bukkant fel a nagy nyilvánosság előtt először egy bécsi születésű, a császári udvarhoz hű arisztokrata magyar grófi családból származó képviselő, Széchenyi István. A sokat látott, Európát széltében és hosszában beutazó fiatalember huszárként kezdte, majd később a hazája ügye érdekében tenni akaró és reformokat indítványozó politikusként folytatta pályafutását.
Első jelentős lépése azon a bizonyos pozsonyi országgyűlésen történt: a magyar nyelv és tudomány támogatása céljából birtokai egész éves jövedelmét ajánlotta fel egy tudós társaság megalapításához. Több hasonló gondolkodású nagybirtokos arisztokrata főúr követte Széchenyi példáját, s ennek köszönhetően megszületett a Magyar Tudományos Akadémia. Széchenyi azonban nem érte be ennyivel, és az első magyar reformmozgalom szellemi vezetőjévé lépett elő.
Nézeteit először 1830-ban terjesztette a nagyobb nyilvánosság elé. Ebben az évben jelent meg első nagy hatású értekezése, a Hitel. A mű előzményének Széchenyi hitelkérelmének elutasítása tekinthető. Egy bécsi bank azzal az indokkal tárta szét karjait a magyar főúr hiteligénylése előtt, hogy hatalmas birtoka nem jelent fedezetet számára. A magyar nemesek birtokai ugyanis az I. (Nagy) Lajos magyar király által kiadott, 1351-ik évi törvényekben megfogalmazott ősiség törvénye szerint elválaszthatatlanok a nemesi családtól és azok örököseitől. Az ősiség törvényének problémája volt a közvetlen kiváltó oka Széchenyi művének megfogalmazásakor.
A Hitel című munkában Széchenyi a reformok szükségességét bizonyítja az olvasó számára. A problémát nem politikai, hanem gazdasági oldalról közelíti meg. Nézetének lényege, hogy a fennálló rendszer előnytelen a kiváltságos rétegek, a nemesek számára, hiszen az ősiség akadályt jelent a hitelek felvételében, a robot a termelékeny gazdálkodásban, a vámok pedig a kereskedelemben. Széchenyi mindezt úgy fogalmazta meg, hogy azzal ne sértse a Habsburg kormány érdekeit, s látszólag olyan változtatásokat indítványozott, amelyek mindenki számára előnyösek.
Széchenyi szerint az ősiség eltörlése mellett lehetőséget kell adni a parasztságnak, hogy képesek legyenek kikerülni a hűbéri kötelékből. Ez a feudális társadalom felszámolásának egyik jelentős pontja. A gróf erre tett javaslatot azzal, hogy kezdeményezte az önkéntes örökváltság elfogadását. Ennek a lényege, hogy a parasztok bizonyos pénzösszeg fejében megválthatják saját függetlenségüket, amely után nem tartoznak többé robottal és egyéb szolgáltatásokkal addigi földbirtokosuk felé.
Széchenyi célja munkájával a hozzá hasonló arisztokrata réteg megnyerése volt, ám programjához főleg a középbirtokos nemesség csatlakozott, amelynek égető szüksége volt a változtatásokra a gazdasági helyzetük silány helyzete miatt. Ám a gróf ennek ellenére egy viszonylag egységes nemesi réteget nyert meg az ügye számára, s ezzel 1830-től, a Hitel kiadásának évétől a reformkor eszmei gépezete beindult.
Rohamosan nőtt a reformokat valamilyen módon kezdeményező és támogató nemesek száma. Széchenyi baráti viszonyt alakított ki az Erdélyből származó arisztokrata Wesselényi Miklós báróval. A két fél kölcsönösen hatott egymás nézeteire: Széchenyi az európai liberális gondolkodással, Wesselényi a nemzeti eszmék fontosságával ismertette meg barátját. Ám hiába egyezett a céljuk, hogy létrehozzák a liberális elvek alapján működő Magyarországot, az ehhez vezető úton különváltak.
Ennek oka a cél érdekében felhasználható eszközökben rejlett. Széchenyi úgy gondolta, reformjai nem bontakozhatnak ki a fennálló, rendi alapokon nyugvó rendszer keretein belül. Wesselényi ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy nézetei megvalósításához nélkülözhetetlen egy erős rendi állam megléte. Az erdélyi báró a jobbágyok kérdését sem gazdasági, hanem politikai oldalról közelítette meg, ellentétben Széchenyivel.
Széchenyi teljes programját a Hitelt követő két munkájában, a Világban és a Stádiumban fogalmazta meg 1831-ben és 1833-ban. Ezekben még inkább kibontakozott a gróf azon törekvése, hogy egy angol példán nyugvó politikai és társadalmi helyzetet teremtsen reformjai segítségével Magyarországon. A Stádium című munkájában 12 pontban foglalta össze nézetei és eszméi összes fontos tényezőjét, elemét. Már maga a cím is a változások lépéseire, szakaszaira utal. Ebben egy logikai érvelés keretén belül ismerteti a változások főbb összetevőit és a magyar társadalom és gazdaság fejlődésének kitűzött irányvonalát. Programjának egyik jelentős eleme, hogy jóllehet angol mintát kívánt megvalósítani hazánkban, ám ennek ellenére a magyar nyelv támogatását a kezdetektől a legfontosabb nemzeti ügynek tekintette és ennek megfelelő módon kezelte, tárta a nyilvánosság elé megjelenő műveiben, munkáiban. Széchenyi ezzel elindította a magyar liberális ellenzék magyarországi kibontakozását.
Széchenyi István a politikai és a társadalmi rendszer átalakításáért folytatott reformjai mellett sokat munkálkodott a magyar gazdaság helyzetének fejlesztésén. A reformkor idején Magyarországon újra fellendült a mezőgazdaság és az ipar. Ez is főként az ő nevéhez köthető. Az ipar fejlődését támogatta a terménykereskedelem révén meggazdagodott tőkések rétege. Az ekkoriban kibontakozó nagy gyárak (Ganz) kis műhelyből váltak meghatározó társasággá. Törvény is született, mely szerint bárki alapíthat saját részvénytársaságot. Ezek a tényezők együttesen jelentették a magyar ipar fellendülését, amelyhez Széchenyi is hozzátette a maga részét.
Széchenyi a közlekedés megújításában látta a gazdaság virágzásának egyik kulcsát. Így több területen is fejlesztéseket indított, amelyek az infrastruktúra helyzetén javítottak. A gróf kezdeményezésére kezdődött meg hazánkban a folyamok szabályozása (Duna és Tisza), s ennek hozományaként ekkor terjedt el a gőzhajók alkalmazása. Széchenyi ezeket a hajókat elsősorban a szállításban hasznosította. 1835-től, amikor öt hajóval megindult a vízi kereskedelem Pest-Buda és Bécs között, még senki sem gondolta, hogy tizenkét évvel később, 1847-ben már 41 hajó és több mint száz uszály bonyolítja le a kereskedelmet a magyar és a Habsburg központ között.
Széchenyi István nevéhez fűződik az első magyarországi vasútvonal terve is. A tőkés gazdaság fejlődésével lehetővé váltak a gyors építkezések, s ennek köszönhetően 1846-ban átadták az első hazai vasútvonalat Pest és Vác között. A következő évben pedig már át is adták a második vonalat, amely Szolnokot kötötte össze az ország központjával. A kereskedelem a szállítási csatornák (a hajózás és a vasút) kiépítésével rohamos fejlődésnek indult. További jelentős lépése volt Széchenyinek a Pestet és Budát összekötő első állandó Duna-híd, a Lánchíd létrehozása és kivitelezése.
Széchenyi a reformokat úgy kívánta elérni, hogy azzal nem dönti meg a fennálló központi hatalmat, azaz az abszolutista uralkodói rendszert. Ezzel szemben voltak olyanok, akik nem tudták elképzelni a polgári átalakulást anélkül, hogy új állami berendezkedést ne választana magának az ország.
A jobbágyok sürgető kérdésének problémájára világított rá az 1831-es kolerafelkelés a Felvidék keleti részén. A keletről érkező kolerajárvány volt a közvetlen kiváltó oka a parasztság lázadásának. A tömegek főúri kastélyokra, kúriákra törtek rá, és a felállított vesztegzár ellenére a magyarok lakta területekre is benyomultak (Borsod, Szabolcs, Nógrád). Mivel nem alakult ki egységes mozgalom, a felkelést könnyűszerrel leverték, azonban a közvélemény felfigyelt a parasztság valódi problémáira.
Az 1832–1836-os országgyűlésen már több valódi reformjavaslat is elhangzott a megyei képviselők tollából. A liberális nézetű politikusok, mint Kölcsey Ferenc Szatmár megyéből, Klauzál Gábor Csongrádból és Deák Ferenc Zalából felismerték, hogy a reformok kérdésében döntő jelentőségű, hogy maguk mellé tudják-e állítani a parasztok tömegét, s ez által fel tudják-e számolni jogfosztottságukat, hogy aztán egy polgári nemzetként egyesüljenek a nemesség és a polgárság rétegével. A nemesek ellenérzését azzal próbálták csökkenteni Kölcseyiék, hogy az új polgári rendszerben a nemesség kezében maradna a társadalmi vezető pozíció, csupán kiváltságaikat (adómentességüket) vesztenék el.
A reformok parasztság számára egyik legfontosabb kérdése az örökváltság témaköre volt. Az először Széchenyi István által felvetett problémát ezen az országgyűlésen tárgyalták meg először hivatalosan. Az alsótábla végül elfogadta az önkéntes örökváltság bevezetését, ám ez még kevés volt a törvény létrehozásához. Az uralkodó, I. Ferenc nem szentesítette a javaslatot, így a reformok képviselői nem tudtak érvényt szerezni álláspontjuk számára. Ám az önkéntes örökváltság sem lett volna tökéletes megoldás a problémára, csak elodázta volna a kérdés tárgyalását. (A földbirtokos nemesnek nem lett volna kötelező elfogadni a birtokát szolgáltatások fejében művelő paraszt megváltási határozatát.)
A központi bécsi kormányzat az országgyűlés során ráébredt arra, hogy hátrányosan érintheti a rendszert a reformpolitikusok fellépése. Így minden eszközt bevetve a megyékben elérték, hogy a küldöttek változtassanak véleményükön, amelyet el is értek – Kölcsey visszavonult a politikától. Azonban a reformokat és a változó gondolkodást ekkor már nem lehetett megállítani, és megszületett a liberális ellenzék a kormányzattal szemben, amely főként nemesekből tevődött össze.
Az egyre gyakrabban összehívott országgyűléseken mind többen vettek részt. Az országgyűlési ifjúság megjelenése a gyűléseken az új eszmék és gondolatok gyors terjedésével járt együtt. A minden újra fogékony fiatal jogi gyakornokokból álló ifjúság tájékoztatta az ország népét az országgyűlésen folyó vitáról, a tárgyalt ügyek fontosságáról, sőt saját véleményüket is hangoztatták nem hivatalos újságok útján. Ilyen újság volt az Országgyűlési Tudósítások című lap is, amelynek szerkesztőjévé Kossuth Lajos lépett elő.
Kossuth egy kisnemes családból származó, az országgyűlésen egy zempléni rend képviselőjeként megjelent követ volt – a reformok irányítása hamarosan az ő kezébe került. Az országgyűlés berekesztését követően Kossuth új munkába fogott, a Törvényhatósági Tudósítások írását és terjesztését kezdte meg, továbbra sem hivatalos formában. Már ekkor kitűnt kiváló írói képességével, amellyel a tömeg érzéseire tudott hatni. A megyék életét bemutató, reformszellemű újság azonban nem élt meg hosszú életet.
A kormányzat felfedezte Kossuth tevékenységét, és börtönbe vetette Budán. Elfogásához hozzájárult az uralkodó, I. Ferenc 1835-ben bekövetkezett halála, és az új császár, V. Ferdinánd tehetetlensége, aki helyett lényegében Clemens Metternich, az uralkodó legfőbb tanácsadója kormányzott. Az ő szemében váltott ki jelentősebb ellenérzéseket a magyarországi reformok terjesztését magára vállaló Kossuth munkássága. Nem csak ő szenvedte meg Metternich lépéseit. Perbe fogták és letartóztatták az országgyűlési ifjak vezetőjét, Lovassy Lászlót és a nagy reformer hírében álló Wesselényi Miklóst, az árvízi hajóst is.
Ám Metternich abszolutista kormányzata a magyar rendek újabb ellenállását vonta maga után az 1839–1840-es országgyűlésen, amely következtében a bécsi udvar meghátrált, és szabadon engedte a foglyokat, sőt előrelépés történt az önkéntes örökváltság kérdésében is: V. Ferdinánd szentesítette a törvényt több más egyéb határozat mellett (váltótörvény, gyár- és részvénytársaság alapításának szabadsága).
1840 után a kormány ellen fellépők közül kivált egy csoport, amely magát fontolva haladónak nevezte. Vezetője Dessewffy Aurél volt, s a fiatal arisztokratákból álló mozgalom a reformok lassú és mérsékelt bevezetését szorgalmazta, így félúton helyezkedett el a gyors változtatást követelő liberalista és a változtathatatlanságot képviselő konzervativista oldal között. A fontolva haladók így közvetítő szerephez jutottak a Metternich által képviselt kormányzat és a liberalista ellenzék között, amelynek élére Kossuth Lajos került.
A börtönből kiszabadult Kossuth kormányzati nyomásra azonnal megkapta a Pesti Hírlap szerkesztésének feladatát, hogy ennek segítségével szemmel tarthassák. Kossuth a lap által fejtette ki reformokról alkotott nézeteit és szólt a néphez. Ideje alatt az újság az egyik legkedveltebb lappá vált az országban. A reformok főbb kérdéseiről mind szót ejtett a lap hasábjain (örökváltság, magyar nyelv ügye, közteherviselés).
Kossuth szerint az önkéntes örökváltság nem megfelelő a parasztság felszabadításának bekövetkezéséhez. Sokkal radikálisabb és gyorsabb eredményt hozó megoldásra volt szükség véleményre szerint, és ezt a kötelező örökváltság bevezetésében látta. Ennek lényege, hogy a parasztok szolgáltatásainak megváltása az állam kötelessége, amely finanszírozza az ország összes parasztjának megváltását.
Másik fontos reformjavaslata a védvámokról szólt. Kossuth eleinte úgy látta, hogy a magyar gazdaság számára előnyt jelentene a Magyarország és a Habsburg nyugati területek közötti vámhatár megszüntetése. Ám később nézete megváltozott, ellenkezőjére fordult, és azt szorgalmazta, hogy vezessék be a védvámokat a magyar gazdaság védelme érdekében. Ekkor azonban a kormányzat közbeszólt, és Kossuthot eltávolították a Pesti Hírlap éléről.
Azonban még a leváltása előtt, 1841-ben került sor Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájára, amelyet mindkét fél az általa szerkesztett lap oldalain bonyolított le. Így a közvélemény az első pillanattól kezdve értesült a vita menetéről. A mérsékelt Széchenyi szerint a radikális Kossuthal egyezik a végső céljuk, a független, polgári Magyarország megteremtése. Ám az ehhez szükséges eszközökben teljesen más az elképzelésük. Széchenyi ezért megpróbált egy középutat létrehozni a két oldal között Deák Ferenc bevonásával, ám ez a kísérlet kudarcot vallott. Ekkor intézett nyílt támadást Kossuth ellen a Kelet Népe című lapban 1841 nyarán. Ebben kifejtette, hogy Kossuth a fennálló békét veszélyezteti a radikális reformjaival, amely még forradalomhoz is vezethet.
Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain felelt az általa „legnagyobb magyar”-ként aposztrofált Széchenyinek. A tisztelet megtartása mellett kifejtette, hogy reformjai a Széchenyi által lefektetett alapokon nyugszanak, ám azokat sokkal gyorsabb ütemben kívánja végrehajtani, mint a gróf. A magyar közvélemény a vitában Kossuth pártja mellé állt, így Széchenyi nem tudta tovább érvényesíteni saját érdekét, és kivonult a politikai életből. Létrejött az egységes liberális ellenzék amely ugyan két szárnyra bomlott a radikálisak vezette Kossuth és a mérsékeltek élén álló Deák irányításával, ám szakadás nem következett be, amely jelentős mértékben növelte erejüket a kormányzattal szemben.
Különbségek sokasága és egyezőségek elenyésző száma jellemezte a Széchenyi és a Kossuth által képviselt eszméket, nézeteket. A végső célban megegyezett a két reformer (független és egységes Magyarország létrehozása), ám az eszközökben valóban eltértek egymástól. Míg Széchenyi az arisztokrácia tagjaira kívánt támaszkodni, addig Kossuth számára a támogatást a középbirtokos nemesek jelentették. Ez jól kitűnt az örökváltság kérdéskörének megközelítéséből, amelyre Széchenyi a nagybirtokosok, míg Kossuth a közép- és kisbirtokosok, sőt parasztok irányából világított rá.
A reformok létrehozásának és terjesztésének színhelyében sem értettek egyet egymással. Széchenyi az országgyűlés fontos szerepét szorgalmazta politikájában, mint olyan helyet, ahol az új határozatok érvényt szereznek maguknak. Ezzel szemben Kossuth elsődlegesen a sajtó fontosságát helyezte előtérbe, amelyen keresztül kívánt a néphez, a közvéleményhez szólni. Sőt míg Széchenyi higgadt érveléssel kívánta elérni céljait, addig Kossuth az érzelmekre ható cikkeket írt és szónoklatokat tartott az emberek számára.
A kormánnyal szemben megfogalmazott álláspontjuk sem egyezett. Széchenyi nézetei publikálásakor mindig törekedett arra, hogy a kormányzat ne kifogásolhassa az általa kiadott munkákat. Ám végső célja mégis egy teljesen új alapokon nyugvó, angol példa létrehozása volt. Ezzel szemben Kossuth nem vágyott a kormánnyal jó viszony kialakítására, ez tükröződik is bebörtönzésében, majd leváltásában a Pesti Hírlap szerkesztői pozíciójából. Azonban ennek ellenére Kossuth az új, polgári Magyarországot az akkor is fennálló rendszer kitágításával, s nem lecserélésével kívánta életre hívni.
A részletkérdésekben sem volt azonos Széchenyi és Kossuth álláspontja. Jó példa erre az első magyarországi vasút építése. Széchenyi mindenképpen egy centralizált vasúthálózat létrehozása mellett kardoskodott, Kossuth viszont úgy látta, sokkal előnyösebb lenne egy délvidéki pálya megalkotása, amely a tengerpartot kötné össze Vukovárral, a Duna mentén fekvő várossal, így élénkítve a kereskedelmet, a gazdaságot. Végül Széchenyi terve valósult meg a Pest-Buda központú vasúthálózat megszületésével.
A nemzetiségek kérdésében alapvetően egyezett kettejük véleménye. Széchenyi és Kossuth is úgy látta helyesnek, ha a Magyarország területén élő kisebbségek egy idő után a magyar nemzeti társadalom részét képeznék, magyar nyelvet beszélve. Ennek megvalósulási ideje azonban már vita tárgyát képezte közöttük. Széchenyi itt is a mérsékelt álláspontot képviselte, mely szerint nem szabad radikális és erőteljes magyarosításba fogni a határ menti területeken. Kossuth az ellenkezőjét vallotta, s kötelező érvényűvé kívánta tenni kezdetektől a magyar nyelvet a kisebbségek körében.
Abban viszont valóban teljes mértékben egyet értettek, hogy a magyar gazdaság fejlesztése érdekében elkerülhetetlen a magyar ipar támogatása. Persze a részletkérdésekben ezen belül is összecsaptak, ám a fő irányvonal az ipari fejlesztések területén megegyezett Széchenyi és Kossuth véleménye szerint.
A reformmozgalmak jelentős, hosszú távú eredményeket értek el Magyarországon. A népesség rohamos növekedésnek indult a XIX. század első felében. Az 1800-as évek a 9,5 millió főjéről 1850-ig 13,2 millióra emelkedett a lakosság száma. Ez főként a korszerű mezőgazdaság és a fellendülő ipar teljesítményének köszönhető. A gyárak terjedése és támogatása alapvető fontosságú tényezővé nőtte ki magát a korszakban.
A magyar ipar fejlesztése érdekében Kossuth állt ki erélyes módon. A már említett védvámok bevezetésének szorgalmazása mellett megalapította a Védegyletet. A csatlakozó tagok vállalták, hogy hat éven keresztül kizárólag magyar terméket fogyasztanak, amennyiben az elérhető. Ez ugyan nem járt számszerűsíthető gazdasági eredményekkel, ám jelentős mértékben összefogta a magyar reformerek táborát.
Az ország fővárosának, Pest-Budának virágzása is a reformkorban indult meg. Magyarország központjává nőtte ki magát a város, ebben segítségére volt a terménykereskedelem és a közlekedés centralizálása. A polgári lakosság száma is ugrásszerű változáson ment keresztül, az 1840-es évekre Pest-Buda lakóinak száma már meghaladta a százezer főt. A város egyre szebbé és európai mintájúvá kezdett válni. Terjedt az új építészeti stílus, a klasszicizmus, s az arisztokrácia tagjai egyre inkább támogatták a magyar nemzetet képviselő épületek emelését. Így született meg a korszakban a Magyar Nemzeti Múzeum, a pesti Vigadó épülete, s még egy sor híres és ismert klasszicista építmény.
A legfontosabb változás azonban az 1844-es évhez fűződik. Az ebben az évben tartott országgyűlésen – hosszú előzményeket követően és kitartó harcok árán – államnyelvvé nyilvánították a magyar nyelvet. Ezzel beteljesült a nemzet öntudatra ébredése, és újabb törekvések indultak meg az önálló nemzetállam létrehozására.
