ATHÉN – ÉLET A POLISZBAN
Az ókori Athén városa a Balkáni-félszigeten lévő Attika tartományban alakult ki az Égei-tenger mentén a mükénéi kultúra pusztulása után (Kr. e. XII. század). A görög polisz ekkor indult el hódító útjára, s a Kr. e. VII. századtól nyerte el azt a formáját, amelyet klasszikus athéni államnak nevezünk.
A polisz városállamot jelent, amelyet fal vesz körül, és a környező földterületek tartoznak tulajdonába a városon kívül. Az ókori görögség földje poliszok különálló világa volt, egységes, minden várost és területet összetartó államhatalom Nagy Sándor koráig (Kr. e. 338), majd a hellenizmus időszakáig nem alakult ki. A polisz tagjai kezdetben a földterülettel rendelkezők voltak, akiket ezért megilletett a polgárjog. A városállam irányítása a nagyobb földbirtokokkal rendelkező arisztokrácia kezében volt (arisztoi jelentése: legjobbak). Ezt az államformát nevezzük arisztokratikus köztársaságnak. A polisz fejlődése során jött létre később a demokrácia, a közvetlen népuralom.
A poliszok kialakulása és a demokrácia létrejöttének folyamata a görög gyarmatosítás során kezdődött el. Az elszegényedett parasztok már nem jutottak művelhető parcellákhoz, és eladósodtak. A túlnépesedett Athénból és más városállamokból, mint Korinthoszból a szegényebb réteg, vagyis a démosz képviselői új hazát kerestek maguknak, ahol akad számukra szabad földterület, amely a megélhetésüket biztosíthatja. A görög gyarmatosítás a Kr. e. VIII. században kezdődött, és fő iránya nyugat felé Szicíla, déli irányban Afrika, keletnek pedig Kis-Ázsia és a Fekete-tenger térsége volt. A különböző területeken a kivándorló földművesek új poliszokat alapítottak, majd később megindult a kereskedelem anyavárosukkal. A legnagyobb mértékben fejlődő gyarmati városnak a kis-ázsiai Milétosz és a szicíliai Szürakuszai bizonyult. Így, a görög gyarmatosítás befejeztével, a Kr. e. VI. században új gazdasági fellendülés következett be a poliszok, így Athén életében is, s elkezdődött a városállam fejlődése.
A fellendülő gazdaság a kereskedelemre, s így a megerősödő démoszra támaszkodott, amely folyamatot az arisztokrácia féltékenyen figyelt. A démosz, azaz az iparosok, kereskedők és a parasztok egy része egyre gazdagodott, ám másik része továbbra is a nem túl jövedelmező földműveléssel foglalkozott, így ereje sem gyarapodhatott. Az arisztokrácia vesztett gazdasági erejéből, s sokan közülük áttértek a rendkívül jövedelmező kereskedelemre, hajózásra. Ám gazdasági növekedése ellenére a démosz politikai szerepe továbbra sem volt meghatározó. Ez vezetett odáig, hogy a démosz módosabb tagjai küzdelmet indítottak politikai jogaik megszerzéséért.
A démosz polgárjogi harcának első fontos lépése Athénben a Drakón arkhón (az államot irányító arisztokrata vezető) által írásba foglalt törvény volt, amely ugyan még nem kedvezett a polisz minden tagjának, de a törvényes keretek megszületése meghatározó a demokrácia egyik alapjának tekinthető. A Kr. e. 621-ben írásba foglalt törvények rendkívül szigorúak és kegyetlenek voltak – innen származik a drákói szigor kifejezésünk: „...szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.” – Plutarkhosz görög történetíró írta ezt Drakon arkhónról.
A következő sarkalatos pontot a démosz polgárjogi küzdelmében Szolón határozta meg. Szolón arkhón volt Kr. e. 594-ben, ám törvényei későbbre, Kr. e. 570-re tehetők. Megszüntette az adósrabszolgaságot, s eltörölte az adósságokat. Ennek következtében a parasztok megtarthatták földjeiket, s a sereg is növekedett (Athénban ugyanis csak a szabad, vagyonnal rendelkező polgárok katonáskodhattak). A politikai jogokat kiterjesztette az athéni társadalom minden tagjára, akik így szóhoz juthattak az ekklésziában, a népgyűlésen. Szolón a város lakosságát vagyoni helyzet alapján osztotta négy csoportra, s ezek befolyásolták a különböző rétegek ekklésziában játszott szerepét, felszólalásuk hansgúlyosságát is. A csoportok az 500 mérősök, a 300 mérősök, a 200 mérősök és a napszámosok voltak, s a birtokaikon megművelhető évi termés alapján sorolta a lakosságot az egyes osztályokba. Napszámosok közül senki sem vállalhatott tisztséget, s a legmagasabb méltóságokat csak az első vagyoni csoportba tartozók tölthették be. Szólon intézkedéseivel, törvényeivel megteremtette a demokrácia alapjait.
Ám a politikus visszavonulása után az arisztokrácia köreiben aggodalom lett úrrá, hiszen vesztett korábbi előnyös gazdasági helyzetéből, ám politikai súlya továbbra is meghatározó maradt. Ellenben a démosz növekvő gazdasági erejéhez még mindig csekély politikai szerepvállalás társult. Az arisztokrata Peiszisztratosz a törvényeket figyelmen kívül hagyva Kr. e. 560-ban egyeduralmat vezetett be – ezt nevezzük türannisznak, vagyis zsarnokságnak. Peiszisztratosz türannoszként maga lett az athéni állam vezetője. Hogy hatalmát biztosítsa, a démosz számára kedvező intézkedéseket hozott, s szinte minden döntésében e réteg kedvére tett. Ennek az lett a következménye, hogy Peiszisztratosz intézkedéseinek hatására a démosz gazdasági ereje olyannyira megnövekedett, hogy akadályozó tényezővé lépett elő számára az egyeduralkodó. Peiszisztratosz utódjai nem tudták fenntartani a türannisz rendszerét, egyikük elmenekült, másikukat az athéni nép gyilkolta meg. A zsarnokölőknek később szobrot emeltek Athén városában.
A türannoszok bukása után (Kr. e. 510) Kleiszthenész került hatalomra, aki jelentős reformokat hajtott végre Athén demokráciájának működésében. A korábbi, vagyoni helyzeten alapuló politikai jogokat eltörölte, s bevezette a területi felosztás elvén működő modern athéni államszervezetet. A polisz területét Kleiszthenész három részre osztotta: tengerpartira, belsőre és városira. Minden egyes övezetet további tíz részre bontott, s ezekből a részekből egy-egy egység jelentett egy phülét. Így kialakult tíz phülé, s ez alapján ült össze az athéni népgyűlés, az ekklészia. A tengerparti és a városi csoportban bizonyosan a démosz volt többségben az arisztokráciával szemben – így az új, területi felosztáson alapuló részvétel a politikai életben biztosította a démosz hatalmát az arisztokrácia felett.
Minden phüléből 50-50 fő sorsolás útján vált a bulé, az ötszázak tanácsának tagjává, amelynek feladatai közé tartozott az ekklészia számára való javaslattétel és kisebb ügyekben a döntéshozatal. Az ekkészia és a bulé nem ülésezett párhuzamosan, így férhetett meg a kettő egymás mellett. Az ekklészia tagjaiból felváltva választtak ki hatezer polgárt, hogy lássák el a héliaia, a bíróság szerepét. Kleiszthenész nem szüntette meg az arkhónok tanácsát, az Areioszpagoszt, amelynek tagja a kilenc arkhón volt – ám a testület hatásköre kizárólag a tisztségviselők ellenőrzésére szorult vissza.
Jelentős lépésre szánta el magát Kleiszthenész, mikor bevezette a sztratégoszi tisztséget, amelynek tagjait az ekklészia válaszotta a sorai közül, s mindig tizen voltak. A sztratégoszok voltak az athéni állam tényleges vezetői, ők irányították a hadsereget, s a többi hivatallal ellentétben, a sztratégoszokat hivatali idejük lejárta után is újra lehetett választani (más tisztségeket általában egy évig lehetett csak betölteni, és nem volt engedélyezett ugyanannak a személynek az újraválasztása).
Kleiszthenész megakadályozta továbbá a zsarnokság feléledését a cserépszavazás, az osztrakiszmosz bevezetésével. Ha a polgárok valakit gyanúsnak, veszélyesnek ítéltek, cserépszavazásra került a sor, s akinek a nevét a legtöbbet írták fel a cserépre, tíz év száműzetésre ítélték, ám vagyonát megtarthatta (az osztrakiszmosz fontos szerepet játszott nem csak a lehetséges zsarnokjelöltek, de a politikai ellenfelek kijátszásában is: például Ariszteidész, majd Themisztoklész száműzetése a perzsa háború idején). A cserépszavazás eredménye azonban csak akkor volt érvényes, amennyiben legalább hatezer athéni polgár leadta szavazatát. A politikai élet színterén, az agorán, a város piacán zajlottak az állam irányításával kapcsolatos események, itt ülésezett az ekklészia és a héliaia, s a többi hivatal – ez volt az ókori Athén központja.
Drakón, Szolón és Kleiszthenész mindannyian jelentős szerepet játszottak az athéni demokrácia kialakulásában. Athént a görög poliszok meghatározó és erős tagjaként tartották számon szövetségesei, de vetélytársai is a későbbi időkben. Az athéni demokrácia Periklész idején (a Kr. e. V. század közepén) élte virágkorát, s máig csodált épületeket és eszméket adott a világnak híres művészein (Müron, Pheidiász), éles elméjű tudósain (Szókratész, Platón, Arisztotelész) és nagy történetíróin (Thukükidész, Hérodotosz) keresztül.
A SPÁRTAI KATONAÁLLAM
A Peloponnészoszi-félsziget középső részén megalakuló Spárta Athén vetélytársai közé tartozott az ókorban. Ám a két polisz csak hatalmi helyzete alapján hasonlított a másikra, s minden egyébben eltért egymástól.
Spártát a hódító dórok alapították a Kr. e. X. században, megdöntve az akháj őslakókat (helóták). A spártaiak katonaállamot szerveztek, a hagyomány szerinti Lükurgosz által létrehozott alkotmány szerint éltek, s sajátos életmód, valamint nevelési forma alakult ki városukban.
A spártai állam területén – mely a városból és annak környékén elterülő földterületekből állt – kedvezőek voltak a feltételei a földművelésnek és a gabonatermesztésnek (ez az előnyös földrajzi helyzet csak a Peleponnészosz ezen részén található meg Hellász területei közül). A hódító dórok a leigázott, őslakos akhájokat alkalmazták földművelésre rabszolgaként. Mivel a hódítók tized annyian voltak, mint a meghódítottak, fontos volt fenntartani a spártai állam belső egységét, hogy a helóták ne lázadjanak fel sikeresen ellenük. Ennek elérése érdekében Lükurgosz Spárta minden földterületét állami tulajdonba vette, majd felosztotta a parcellákat a spártai polgárok között, mindenkinek egyenlő részt nyújtva. A földterülethez az azt megművelő helótacsalád is tartozott, hiszen a polgárok nem foglalkoztak kétkezi munkával, kizárólag katonáskodással és testük edzésével. További intézkedésként Lükurgosz vaspénzt veretett, és csak azt fogadta el hivatalos fizetőeszközként, megakadályozva ezzel a vagyoni különbségek kialakulását a városban.
A spártai polgárokon és a helótákon kívül a társadalom harmadik csoportját a periokoszok (körüllakók) alkották, s az állam határainak peremén éltek. Létszámuk háromszorosa volt a polgárokénak, s kézművesiparral, bányászattal foglalkoztak. Ám a spártaik szemében nem volt értéke a munkának, így ezzel ők maguk nem is törődtek.
A spártai katonaállam irányításának joga a társadalom tagjai közül egyedül a polgárokat (földtulajdonnal rendelkező katona és családja) illette meg. A polgárok közül a harminc éven felüliek lehettek az apella, a spártai népgyűlés tagjai. Az apella testületének tagjai csak igennel vagy nemmel szavazhattak (közfelkiáltással) azokról az ügyekről, melyeket a geruszia, azaz a vének tanácsa eléjük terjesztett. A geruszia tagjai a hatvanadik életévüket betöltött polgárokból, tekintélyük alapján választották, s egyidőben 28-an töltötték be ezt a tisztséget. Az állam élén a két király állt, akiket szintén a nagy tekintélyű polgárok közül választottak. A királyok voltak az spártai hadsereg vezetői és a vallási élet irányítói. Azonban Spárta tényleges vezetpi az ephoroszok (felügyelők) voltak. Ötük választás útján került tisztségébe, s a királyok ellenőrzése volt a feladatuk. A spártai államban kialakult, tekintélyelvű államigazgatási formát arisztokratikus jellegű államnak nevezzük.
A spártaiak már gyerekkoruktól, sőt születésük pillanatától a harcra készültek. Az újszülött fiúkat bizottság elé állították, s ha az úgy ítélte meg, hogy a fiú nem elég erős, a Taigetosz-hegyre vitték, és magára hagyták. Az államnak ugyanis nem érte meg fejletlen, gyenge, testi hibás polgárokat ellátni, csak katonák és jó katonákat szülő nők lehettek Spárta polgárai. A fiúkat hét évesen elszakították családjuktól, s a többi fiúval közösen képezték őket. Saját maguk által összehordott kazalon aludtak, harcra és a parancs feltétel nélküli teljesítésére képezték őket. Beavatási rítusuk a krüpteia volt: egyetlen tőrrel, mezítelenül bocsátották el a spártai fiúkat, hogy megöljék a veszélyesnek ítélt helótákat. Ennek az eseménynek két célja volt: az ifjú spártaiak hozzászoktatása a harchoz és a vérhez, valamint az önállóbb gondolkodású, lázadásra alkalmas helóta elemek megszüntetése.
A spártaiak egyszerű, puritán körülmények között éltek (a spártai szavunk ma is az egyszerűség szinonimája). Életük a harc, a katonáskodás, a háború körül zajlott. Ez is volt az egyetlen, legfontosabb feladatuk: bátran, az utolsó emberig hősiesen kitartani a csatamezőn, s végül hősi halált halni. A spártai harcmodort a nehézgyalogos hopliták zárt alakzata, a falanx jellemezte. A spártai állam fő háborúit a Perzsa Birodalom (perzsa háborúk – Kr. e. 492–448) és Athén ellen (peleponnészoszi háború – Kr. e. 431–404) vívta. A perzsa háború egyik emlékezetes és példamutató momentuma Leónidász király hősies harca volt a Thermopülai-szorosban Kr. e. 480-ban, ahol kevés katonájával az utolsó leheletig kitartottak a perzsákkal szemben, akik azonban végül győzelmet arattak. Később emlékművet állítottak a szorosnál az ott elesett spártai katonák számára, amelyen Szimonidész epigrammája olvasható: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak / Megcselekedtük amit megkövetelt a haza.”
Princeps, Consul, Censor, Pontifex Maximus, AUGUSTUS – A PRINCIPÁTUS
Róma a köztársaság válságának idején polgárháborúk és rabszolgalázadások színtere. Az Itália középső részén fekvő, a Tiberis mentén és a hét dombra épült város az ókor európai nagyhatalma volt, s hosszú fennálása során (Kr. e. VIII – Kr. u. 5. század) többször is változtatott a központi hatalom irányításának formáján – csak így őrizhette meg pozícióját a belső ellentétek és a külső fenyegetések történelmi viharában.
A principátus Rómában a királyság és a köztársaság után fennálló központi hatalom, idejét Kr. e. 31 és Kr. u. 283 között határozzuk meg. Neve a rendszert kiépítő Augustus egyik titulusából származik (princeps = első polgár). A rendszer lényege, hogy a birodalom élén álló személy egyeduralmát köztársasági külsőségekkel elfedi, leplezi, s látszólag továbbra is a római köztársaság idején kiépült rendszer hozza a döntéseket. Ám a kulcsfontosságú pozíciók, mint a consul, proconsul, censor, néptribunus, pontifex maximus, mind-mind a valódi hatalmat birtokló személy által vannak betöltve.
Rómát a monda szerint Romulus alapította Kr. e. 753-ban, s ő volt első királya is, akit még nyolcan követtek a trónon. Az utolsó etruszk király elűzése a római köztársaság idejének kezdete. Ám ahogyan gyarapodott Róma, s kinőtte Itália földjét, a köztársaság fokozatosan elveszítette a hatalmát, s hatalma gyöngülni látszott. A köztársaság válsága a Kr. e. I. században tetőzött: okai az ariszokrácia túlzott hataloméhsége, a parasztság elszegényedése, amely rétegre a birodalom katonailag és gazdaságilag támaszkodott, valamint a fel-fellángoló rabszolgafelkelések (Kr. e. 73–71 – Spartacus-féle felkelés) voltak.
Ebben a polgárháború súlytotta, vészterhes időben lépett fel a senatus ellen Julius Caesar, aki felismerte, hogy Róma már nem tartható fenn köztársasági eszközökkel, s az első triumvirátus (Kr. e. 60 – Crassus, Pompeius, Caesar) során consullá és a gall területek irányítójává vált. Ám Crassus váratlan halálával megszűnt a szövetség Caesar és Pompeius között, s mindketten Róma birtoklásáért indítottak harcot egymás ellen. Caesar Galliában hadsereget gyűjtött, és katonái élén bevonult a védtelen Rómába, majd Kr. e. 48-ban legyőzte Pompeiust Pharszalosznál. A fővárosba visszatérő Caesar örökös dictatorrá választatta magát, s reformokat rendelt el: földosztást végzett a hozzá hű veterán katonák között, a senatus tekintélyét csökkentette azzal, hogy létszámát 900 főre emelte fel, valamint értékálló aranypénzt veretett és létrehozta az azóta Julián-naptár néven ismert évszámítási módszert. Bár reformjai népszerűek voltak a nép körében, Caesar felrúgta a köztársasági hagyományokat, és ez sokaknak nem tetszett, így Kr. e. 44 márciusának idusán a senatusban Brutus vezetésével gyilkosságot követtek el ellene.
A gyilkosok ellen jött létre a második triumvirátus Antonius, Lepidus és Octavianus között Kr. e. 43-ban, s a rákövetkező esztendőben legyőzték a diktátor merénylőit Philippinél. A közös cél elérése után a szövetségben lévő Antonius és Octavianus között kiéleződött az ellentét, amely odáig vezetett, hogy nyít tengeri támadást indítottak egymás ellen Kr. e. 31-ben Actiumnál. Ebben az ütközetben Octavianus legyőzte vetélytársát, aki Egyiptomba menekült, majd nem sokkal később ott gyilkosság áldozata lett.
A győzedelmes Octavianus mint a római köztársaság megmentője tért vissza a fővárosba, s fürdőzött a népszerűségben: a nép rajongott érte. Látszólag lemondott hatalmáról, ám ereje továbbra is jelentős maradt a hadseregre támaszkodva. A senatus különböző titulusokkal halmozta el Octavianust, s ezek közül egyedül a dictatori címet utasította vissza, mert nem akart nyílt egyeduralmat alkalmazni, s így nagybátyja, Caesar sorsára jutni. Rendkívüli tehetségével kiépítette a principátus rendszerét, amely a következő három évszádon át biztosította a császár hatalmát Rómában.
Rendszerének lényege, hogy az összes jelentős tisztséget Augustus (az istentől származó férfi) látta el, így censorként befolyásolni tudta a senatus összetételét (amelyet a híveivel töltött fel) és a magistratusok választását, consulként irányította a végrehajtó hatalmat, néptribunusi vétójogával élve bármely, az ő érdekeit sértő senatusi határozat ellen fellépett, s egyúttal sérthetetlenséget élvezett. Mint pontifex maximus, Augustus a vallási élet irányítását is a kezében tartotta. Ám egyeduralmát elfedte, hogy nem ő hozta meg a döntéseket, hanem az általa befolyásolt és az őt támogató hivatalnokok a senatusban, akik időről időre megerősítették Augustust tisztségeiben. A hadsereg felett is övé volt a korlátlan hatalom, s létrehozta a császári testőrséget, amelyet a praetoriánusok alkottak, s a principátus idején később császárokat buktattak meg vagy emeltek hatalomra.
Augustus idején megnyugodott Róma, elcsitultak a belső ellentétek, és békében virágzott a birodalom. Hódításai közül kiemelkedik Pannónia provinciává szervezése Kr. e. 9-ben; ekkor Róma északkeleti határa a Duna mentén húzódott: a folyó természetes védelmi vonal funckióját látta el.
Augustus személyesítette meg a nép számára a béke megteremtőjét, s ehhez nem csak intézkedései, hanem a jó érzékkel használt propaganda eszköze is hozzájárult. Szobrok készültek róla, amelyek istenként jelenítették meg őt már életében, s önéletrajza megírását sem az igazság megismertetése és a valódi szándékok feltárása vezérelte, sokkal inkább tetteit minél magasztosabb és a béke felé vezető út kiépítésének szándéka jegyében tüntette fel benne.
A principátus idején Róma fejlődött és gyarapodott. A fővárosban nagyszabású építkezések folytak. A Colosseum és más amfiteátrumok a nép szórakoztatására tartottak véres gladiátorjátékokat, valódi küzdelmeket. Kedvelt időtöltése volt még a római polgároknak a fürdők látogatása, amelyek a társasági élet központjainak számítottak. Létrejöttek a színházi előadások, a cirkuszi játékok. Ezek a szórakoztatási formák a társadalom figyelmének lekötése céljából születtek meg, hiszen a köztársaság válságának idején elkezdődött elszegényesedési folyamat továbbra is súlyos veszélyt jelentett a nép számára. Panem et circenses! – Kenyeret és cirkuszt a népnek – erre volt a legnagyobb szükség a belső béke elérése érdekében.
A császárság intézménye Augustus után is folytatódott, dinasztiák uralkodtak, s hivatalosan is használatossá vált a császári cím. Az uralkodók továbbra is fenntartották a köztársasági külsőségeket, ám már életükben kijelölték utódjaikat, akiket adoptáltak: az előző uralkodó akarából hatalomra kerülő császárokat egy dinasztiából valónak számítjuk. A jelentősebb császári dinasztiák tagjai közül kiemelkedik reformjai miatt Claudius (Kr. u. I. század), aki létrehozta a császári kincstárat (fiscus), s a birodalomhoz csatolta Britanniát és Júdeát. Az Antonius-dinasztia tagjai közül jelentős Traianus császár uralkodása (Kr. u. 98–117), aki megszervezte Dacia provinciát, s visszaverte a birodalmat kelet felől fenyegető parthusok támadását. Hadrianus ideje alatt (Kr. u. 117–138) épült ki a megerősített védelmi rendszer, a limes. Egyre nehezebb lett azonban Róma határainak védelme a betörő barbár törzsekkel szemben, Marcus Aurelius uralkodása alatt (Kr. u. II. század második fele) csak nagy nehézségek árán volt képes a birodalom visszaverni a germánok északról történő támadását.
A későbbi időkben egyre mélyebbre süllyedt a római birodalom, s a császárok egyetlen támasza a hadsereg maradt, ám ez is veszélyben volt a kiürülő kincstárak miatt. Caracalla, hogy megnövelje az adóból származó bevételt, kiterjesztette a római polgárjogot minden szabad alattvalóra, aki a birodalom területén élt. Ám a pénztelenség nem múlt el, s újabb és újabb városok és nagyobb területek szegényedtek el, dőltek romba. A megoldást Diocletianus császár (Kr. u. III. század) a dominatus rendszerének felállításában látta, ám ez már a római birodalom történetének utolsó fejezete.
