Magyarország gazdaságának története az Árpád-kor utáni három évszázadot felölelő időszakban hosszú változáson és fejlődésen ment keresztül. Ez a folyamat jól megfigyelhető a magyar királyság olyan uralkodóinak, mint I. Károly, I. (Nagy) Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás intézkedésein keresztül. A középkor idején elinduló gazdasági fejlődés kibontakozása pedig már az újkor hajnalán, a török hódoltság korában következett be.
Magyarország már az Árpádok uralma alatt, a XIII. század során bekapcsolódott az európai gazdaságba. Fő kiviteli cikke ekkor az értékes ásványkincsek és a mezőgazdasági termékek voltak. A virágzó kereskedelemnek végett vetett III. András király halála – az Árpád-ház kihalása. 1301-ben interregnum kezdődött, melynek során a megerősödött tartományurak ragadták magukhoz a hatalmat. A tartományurak a gazdasági élet irányítására is törekedtek. Fő céljuk azonban nem a magyar gazdaság fejlesztése, hanem saját javaik gyarapítása volt. Az interregnum végén, 1308-ban királlyá választották I. Károly néven azt az itáliai herceget, aki az Árpád-házhoz fűződő rokoni kapcsolata következtében feladatának tekintette Magyarország felvirágoztatását, gazdaságának helyreállítását és fejlesztését. A király hosszú, évtizedes harcban legyőzte a tartományurakat, s megszerezte az ellenőrzést az egész ország felett. Miután biztosította hatalmát, Károly király nagyszabású reformokat indított a gazdasági helyzet javítása érdekében. Legfőbb céljaként az értékálló és állandó magyar pénz megteremtését fogalmazta meg.
Ásványkincsekben Magyarország rendkívül gazdag volt a korszakban. A magyar aranybányászat az európai termelés harmadát tette ki. Évente kb. másfél tonna aranyat bányásztak Magyarország bányáiban a XIV. században. Az arany mellett az ezüstbányászat is kiemelkedően teljesített. Évente csaknem tíz tonna ezüstöt bányásztak a magyar királyság területén, mely az európai piac negyedét jelentette. Így Károly király a magyar bányászatra támoszkodott, mikor megteremtette Magyarország új valutáját, a firenzei mintára létrehozott forintot.
Károly király támogatta a nemesfémbányászatot. 1327-ben megszüntette a bányászat királyi monopóliumát. A korábbi gyakorlattal ellentétben, mely szerint a földbirtokos a parcelláján talált érclelőhelyet felajánlotta a királynak, az új rendszer szerint már a földesúr is részesedett a haszonból. A bányabér, vagyis urbura néven ismertté vált rendelkezés szerint a király a föld tulajdonosának átengedte a bányászok által a bánya használatáért fizetett bér harmadát. Ezzel a király érdekeltté tette a földbirtokost a bánya megnyitásában. Az urbura ennek ellenére mégsem vált a legjelentősebb, nemesfémből származó bevételi forrássá.
Fontosabb forrás volt a király pénzverési monopóliumából származó haszna. A gyakorlat szerint a kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak feldolgozatlan állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol az alapanyagért cserébe vert pénzt kaptak. A vert pénz kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál. Ez tehát jelentős hasznot jelentett a királyi kincstár számára. Erre azért volt szükség, mert Károly király az értékálló és állandó magyar pénz bevezetésével kényszerű volt felhagyni az évenkénti kötelező pénzváltás gyakorlatával, a kamara hasznával. A pénzverő kamarákat gazdag polgárok bérelték a királytól, akik előre kifizették a bérleti díjakat, így a király biztos jövedelemre számíthatott.
Károly király Csehországból német bányászokat hívott országába. A betelepülő bányászok fellendítették az alsó-magyarországi bányászatot a Garam mentén. Alsó-Magyarország fő bányaközpontjai Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya voltak. A király nem csak északról hívott idegeneket az országba – Firenzéből itáliai pénzverőmestereket hozatott, akik Körmöcbányán, az aranytermelés központjában telepedtek le.
A kötelező pénzbeváltásból eredő kincstári haszon, a kamara haszna megszűnése következtében szükség volt több újabb bevételi forrás megteremtésére. Károly király a kieső jövedelmek pótlására a bányabér mellett 1336-ban bevezette a kapuadót. A kapuadót jobbágyportánként szedték minden olyan kapu után, melyen befért egy megrakott szekér. További bevételi forrásokra tett szert a király a fellendülő kereskedelem megvámoltatásából is. A harmincadvám törvénye értelmében az ország határát átlépő kereskedőnek áruja értékének harmincad részét ki kellett fizetnie a királyi kincstár felé. Az állami bevételeket a kamarák szedték be. A kamarák élén a kamaraispánok álltak. A kamaraispánok pedig a tárnokmester felügyelete alatt álltak. Ezáltal minden gazdasági ügyet Károly király idején központilag irányítottak.
Fontos esemény volt Károly király és Magyarország életében az 1335-ben rendezett visegrádi királytalálkozó. A találkozón a magyar uralkodó mellett részt vett a lengyel III. Kázmér és a cseh Luxemburgi János király. Az uralkodók megállapodtak egy új kereskedelmi út kijelölésében, mely elkerüli az árumegállító joggal rendelkező Bécs városát. Az új kereskedelmi útvonal Cseh- és Morvaországon keresztül vezetett a német területek felé.
Károly király számára fontos volt, hogy a kereskedelmet támogassa, hiszen ezzel biztosította hatalmát az országban. A harmincadvám következtében pedig tovább folytatta a kereskedelem támogatását. A király idején Magyarország fő gazdasági partnere Németország és Itália volt. Jelentős export történt Havasalföld és Lengyelország irányában is. A kiviteli cikkek nagy részét az élőállatok, főként a szarvasmarha alkotta, de meghatározó volt a bor és a réz kivitele is. A behozatalban luxuscikkeket találhattunk a korban – különleges textíliák, kések, keleti fűszerek áramlottak az országba az importon keresztül. Ezek az udvar és az előkelők igényeit elégítették ki elsősorban. Valószínű, hogy az import értéke meghaladta az export értékét a korban. A tartósan passzív külkereskedelmi mérleget az ország aranyban és ezüstben egyenlítette ki. Az importot és az exportot is főként itáliai kereskedők bonyolították le. Több magyar városban megtalálhatók voltak az itáliai kereskedők raktárai vagy központjai. Az ország egyik legjelentősebb piaca Buda volt – az udvar jelenléte miatt itt volt a legnagyobb a kereslet a luxuscikkek iránt. A kereskedelem fokozott támogatása ellenére a harmincadvám azonban nem sokat, alig 6-7%-ot tett hozzá a királyi kincstár bevételeihez a XIV. században.
Károly királyt halála után fia, I.(Nagy) Lajos követte a trónon. Erős központi hatalmat és virágzó gazdaságot örökölt elődjétől Lajos király. Uralkodásában atyja tetteinek köszönhetően az ország lakossága támogatta. Lajos király támadó hadjáratait az ország és saját hírének felvirágoztatása érdekében indította. Törvényei és háborúi következtében Magyarország komoly hatalmi tényezőként jelent meg Európa térképén.
A gazdasági életben is meghatározó volt Lajos király tevékenysége. 1351-ben országgyűlést hívott össze az uralkodó, ahol elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után minden jobbágy (még azok is, akik mezővárosban élnek), köteles a termény kilenced részét, vagyis a kilencedik tizedrészt az állam felé befizetni. A jobbágyi terhek egységes szabályozása főként a nemesség érdekeit védte. Az egyes szolgáltatások következtében a jobbágyok nem vándoroltak el olyan területekre, ahol kedvezőbb feltételeket biztosítottak számukra.
Ősiség néven hozott törvényében Lajos király megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot. Az új törvény értelmében a birtok a nemzetségen belül apáról fiúra szállt. Elidegeníteni nem volt szabad. A rendelkezés védte a nemesi birtokot a nagybirtokkal szemben. A fiúágon kihalt családok birtokai a háramlási jog következtében a király tulajdonába szálltak vissza. A törvény szolgáltatta később, a XIX. század reformkorában annak a problémának az alapját, melynek megoldásán Széchenyi István és Kossuth Lajos is dolgozott.
Luxemburgi Zsigmond tovább folytatta a kereskedelem és elsősorban az export támogatását Magyarországon. A kereskedők azt az útvonalat használták Zsigmond király korában is, melyről a visegrádi királytalálkozón határoztak, s amely útvonal elkerülve Bécset, Nagyszombaton és Pozsonyon keresztül haladt Buda felé a délnémet városokból. Az I. (Nagy) Lajos idején fellendült északi kereskedelem Lengyelország és Oroszország irányában fennmaradt.
A gazdaság fejlődésével párhuzamosan folytatódott a XV. század elején a városok szerepének növekedése. A mezővárosok száma gyarapodott. A nyugati mintájú, magyarországi szabad királyi városok jelentősége is nagy mértékben növekedett. Zsigmond király támogatta a városok fejlődését. Az uralkodó kiváltságokat adományozott a városok számára: 1402-ben árumegállító jogot nyert Pozsony, Sopron, Nagyszombat és Bártfa. Zsigmond a gazdaság fellendítése érdekében támogatta az egységes, budai mintájú súly- és mértékrendszer bevezetését és elterjedését. A vámokból kedvezményeket biztosított a kereskedők és a városok számára. Így a gazdaság Zsigmond király ideje alatt is tovább virágzott.
A török elleni védelem megszervezése és megépítése azonban pénzhiányt okozott az országban. A források hiánya elsősorban a királyi kincstárat sújtotta. A pénzszűkével küszködő uralkodó kénytelen volt több várost zálogba helyezni. 1412-ben a Velence ellen folytatott háború következtében Zsigmond kényszerű volt a lengyel király zálogába helyezeni a szepességi városokat.
A pénzügyi problémák megoldására Hunyadi Mátyás uralkodásának idején került sor. Az 1458-ban megkoronázott Mátyás, miután biztosította hatalmát az országban, gazdasági reformok szervezéséhez fogott. A reformok kidolgozása 1467-től indult meg. Az ország pénzügyeinek irányítása a főkincstartó feladata volt. E tisztséget a hagyomány szerint magas rangú főúr töltötte be. Mátyás változtatott a hagyományon, és alacsony származású, egyszerű embereket helyezett a főkincstartó pozíciójába. A főkincstartó elnevezést pedig egyszerűen kincstartóra változtatta. Mátyás király új kincstartója egy budai polgár, Ernuszt János lett. Az új hivatal visszafogta a kincstári bevételekkel való visszaéléseket.
A király jövedelmeinek biztosítása érdekében átalakította az adórendszert is. A korábbi adófajtákra több város, vármegye szerzett mentességet a kiváltságok során. A király ezen úgy változtatott, hogy megszüntette a korábbi adókat, és új adókat vezetett be, ezáltal a mentességek is megszűntek. A királyi kincstár adója (közismertebb nevén a füstadó vagy füstpénz) megváltoztatta az adózás rendszerét. Korábban az adó kivetésénél nem vették figyelembe, hány család lakik egy jobbágytelken. I. Károly király is portánként vetette ki adóját. Mátyás király azonban ezzel nem értett egyet. Új adózási rendszerében az adót nem telkenként, portánként, hanem házanként, háztartásonként szedték. A házakat jelölő füstnyílások, kémények után nevezték el az új adófajtát füstpénznek.
A háztartás lett az alapja az 1468-ban bevezetett rendkívüli adónak, melyet hadiadónak is neveztek. Évente akár kétszer is beszedhették. Kivetését azonban évről évre az országgyűlésnek meg kellett szavaznia. A rendek támogatása nélkül Mátyás tehát nem vethette ki a rendkívüli adót. A királyi kincstár adója és a rendkívüli adó együttes összege jelentős jövedelmet jelentett a királyi kincstár számára.
Az I. Károly király által bevezetett másik adó, a vámokat érintő harmincad is megszüntetésre került. Mátyás ezen adó helyett vezette be a koronavámot, mely a távolsági kereskedelem kiviteli és behozatali adója volt. Minden kereskedelemmel foglalkozó embernek fizetnie kellett. A korábbi mentességeket a király megszüntette az adó átnevezésével.
Mátyás király pénzügyi változtatásai sikerrel jártak. Az uralkodó éves bevétele a reformok hatására jelentősen növekedett. A király bevételeit éves szinten 500 és 700 ezer forint közöttire becsülhetjük. Ez az összeg a korábbi, kb. 250 ezer forintos átlagnál jóval magasabb volt. Mátyás jövedelmei nem csupán a korábbi magyar királyok jövedelmeihez képest, de más európai uralkodók bevételeihez viszonyítva is magasnak számítottak. Ám az ország kincstárára jelentős terhet rótt az évenként 200 ezer forintot felemésztő végvárrendszer fenntartása. Még ezzel együtt is tekintélyes anyagi forrásokkal rendelkezett Mátyás a korabeli Európában.
A külkereskedelem Mátyás király korában nem sok bevételt hozott. Ennek következtében nem a határ menti, hanem a központi fekvésű városok gazdasága virágzott. Buda fellendülése is Mátyás király uralkodása idején kezdődött meg. A városban ekkor már kb. 8 ezer ember élt; német és magyar polgárai számottevő iparágakat űztek, több mester céhet alapított. A céhekbe egyre nehezebb volt a bekerülés, a legények mesterré válása elé is akadályokat gördítettek. A céhek egyre inkább családi vállalkozásokká váltak, s távol tartották magukat az idegenek befogadásától. A céhek ennek következtében az ipari fejlődés gátjaivá váltak.
Az export fontos cikkei a mezőgazdaság területéről kerültek ki. A magyar kereskedők főként mezőgazdasági termékeket tudtak értékesíteni az ország határain túl. Az alföldi mezővárosok állattenyésztése ugrásszerűen megnövekedett. A dombos területeken fekvő, szőlőműveléssel foglalkozó mezővárosok száma is gyarapodott. A külterjes és belterjes mezőgazdasággal szemben a bányászat virágkora elmúlt. A felszínhez közel található bányák kimerültek. A mélyebb rétegek – hatékony talajvíz-elvezető berendezések hiányában – kiaknázatlanul maradtak. A csökkenő arany- és ezüstbányászat kiegyensúlyozásához járult hozzá a növekvő szarvasmarha-export, melyhez az alapot Nyugat-Európa egyre nagyobb élelmiszeréhsége biztosította. A korabeli magyar behozatalban az iparcikkek domináltak, mivel Magyarország mezőgazdasága sokkal fejlettebb volt iparánál.
A XVI. század közepe után, Magyarország három részre szakadása idején a háborús pusztítások ellenére az ország területének gazdasága fejlődött. A királyság politikai egysége ugyan megtört, mezőgazdasága révén azonban nem tűnt el Európa térképéről. A hosszú háborúk következtében fokozott volt az élelmiszerigény, mely gabonakonjunktúrához vezetett. A mezőgazdasági termékek ára nőtt. Az importcikkek ára továbbra sem változott.
A háborúba sodródó Európában egyre nagyobb igény jelentkezett a mezőgazdaság termékei iránt. Először a Habsburg uralkodó, V. Károly és a francia Valois király, I. Ferenc között kirobbanó háború, majd a német parasztháború és az egyre terjedő reformáció nevében indított küzdelmek, később az ellenreformáció véres eseményei és a németalföldi szabadságharc, valamint Anglia és Spanyolország ellentéte teremtette meg azt a kedvező gazdasági helyzetet, mely nélkül a magyar gazdaság összeomlott volna. Így azonban a politikai és katonai kudarcok ellenére a magyar gazdaság és kereskedelem képes volt megőrizni jelentőségét. Lengyelország és Magyarország felosztotta egymás között a cseh, osztrák, német és itáliai területek ellátását mezőgazdasági termékeikkel. A legjelentősebb magyar exportáru a szarvasmarha volt. Évente akár 140 ezer állatot is értékesítettek a kereskedők. Erre az időre tehető, hogy a Szerémség pusztulásával az új bortermelés központjaivá Tokaj hegyaljai váltak.
Az ország három részre szakadt. A gazdaság azonban összekötötte a hódoltság, Erdély és a királyi Magyarország területét. Az önellátó képesség hiánya és a kereskedelemi utak helyzete megkövetelte a gazdaság egységes védelmét. A hódoltsági területek gazdasági életében meghatározó volt az adórendszer, melyet török mintára alakítottak ki. A kapuadó volt a legfontosabb bevételi forrás. A nem iszlám hitűek haradzs néven fizettek adót. A kettős adóztatás hatalmas terheket rótt a lakosságra. A jobbágyok nem csupán a törökök felé fizettek adót, hanem földesuruk felé is, akik így próbálták kárpótolni magukat birtkaik elvesztése miatt. A kettős adóztatás és a katonák portyázásainak hatására alakultak ki a parasztok érdekvédelmi szervezetei, a paraszti vármegyék.
Erdély gazdaságának fellendülése Bethlen Gábor fejedelem nevéhez köthető. Állami monopóliumokat vezetett be – higany, méz, viasz, szarvasmarha. Az ipar fejlesztése érdekében idegen mestereket hívott be. Bányászokat hozott a Felvidék területéről. Erdély aranykora Bethlen idején egyúttal a gazdaság virágzását is jelentette.
A királyi Magyarországon mezőgazdasági konjunkutúra alakult ki a XVI–XVII. században. Elsősorban állattenyésztés és bortelmelés jött létre. A földesurak növelték saját kezelésben lévő területeiket. Ennek következtében nőtt a parasztok robotkötelezettsége. A parasztok egyre inkább függő helyzetbe kerültek, megszűnt költözési szabadságuk. A céhes ipar fejlődése abbamaradt. A gazdasági élet fennmaradásának hatására a társadalom rétegei alapjaiban nem változtak meg a három részre szakadt Magyarország területén.
A magyar gazdaság a XIV. században lassú fejlődésnek indult. Az Anjou dinasztia uralkodásának idején Magyarország kereskedelme fejlődésnek indult, és kedvező gazdasági kapcsolatok épültek a szomszédos államok, elsősorban Csehország és Lengyelország között. A török veszély megjelenése közel fél évszázadra megállította a gazdaság további fejlődését, mely igazából Hunyadi Mátyás idején indult meg ismét. Magyarország gazdasági helyzete ekkor érte el tetőfokát. A szűntelen török támadások, majd az ország jelentős területeinek török kézre kerülése után a gazdaság nem tört meg alapjaiban, s a nyugat-európai piac alakulása lehetővé tette, hogy a kereskedelem és a mezőgazdaság fejlődése ne torpanjon meg a politikai egységét vesztett Magyarországon a XVI. században.
